Skip to content

Az „Ígéret Földjére”

Magyar kivándorlás 1956-ban

A történelem folyamán többször előfordult, hogy a magyarok rövid idő alatt nagy számban elhagyták hazájukat. Az 1940-es évektől a háború, a zsidóüldözések, az újrarajzolt határok, a faji, vallási, nemzetiségi, politikai üldözések, vagy éppen anyagi megfontolások miatt kivándorolt magyarok sem lehettek könnyű helyzetben, mikor meghozták a döntést szülőhazájuk elhagyásáról. Bejegyzésünkkel a 60 évvel ezelőtti forradalom és szabadságharc emléke előtt is tisztelgünk.

A forradalmi exodus nem tekinthető előzményektől mentes jelenségnek. 1945. május 9-én, amikor véget ért a II. világháború Európában, mintegy egymillió magyar tartózkodott az országhatárokon kívül. Katonák, kitelepítettek, elhurcoltak, menekülők, akik kényszerből, ritkábban önként hagyták el az országot. Gyalog, kerékpáron, szekéren, vonaton mentek, ki ahogy tudott. Többségüket Ausztriában, vagy Bajorországban érte a háború vége, ami az amerikai megszállási zónába tartozott. A pontos nyilvántartásba vételhez a háború végén helyben kellett volna maradniuk, hogy ne zavarják a csapatmozgásokat, illetve azért, hogy a hatóságok segíteni tudják a visszatérésüket. Sokan azonban nem kívántak hazatérni. Több százezer ember nem várta meg az intézkedéseket, hanem elindultak arra, amerre úgy gondolták, új otthont találhatnak. A magánszemélyek többsége, akik a háború elől menekültek, nem jöttek vissza, míg a foglyok, kényszerből kitelepítettek, katonák nagy része visszatért a családjához.

A következő hullám 1947 és 1949 között hagyta el Magyarországot, a háború után bekövetkezett politikai változások, így többek között a többpártrendszer felszámolása, a baloldali fordulat, a kitelepítések és a személyi szabadságjogok korlátozása miatt. A kivándorlás okai emellett még a gazdasági változások új irányvonala, az államosítás, vagy éppen a jóvátétel fizetéséből adódó nehézségek voltak.

 

A „forradalmi” kivándorlás

Az 1956-os forradalom alatt és után több mint 200 ezer ember hagyta el az országot Ausztria és Jugoszlávia irányába (a nyugati határt 1956. december 11-én, a délit 1957. február 2-án zárták le Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere rendelkezésére). Az osztrák kormány az ENSZ 1950-ben alapított Menekültügyi Főbiztosságához (United Nation High Commission for Refugees) fordult, melynek fellépése nyomán anyagi támogatást kaptak és a menekültek továbbutazásához szükséges hátteret tudták biztosítani. A szervezet segítségével 1957 januárjáig szinte naponta indulhattak menekültek a befogadó harmadik ország felé. Közel 40 ezer magyar az Amerikai Egyesült Államokat választotta.

Az Amerikai Egyesült Államok egyébként is sokáig az „Ígéret Földje” volt a kivándorló magyarok számára. A legtöbben a XX. század elején indultak útnak – számuk meghaladta az egymilliót. Ahogy ma  szinte minden magyar családnak van Angliában dolgozó ismerőse, úgy száz évvel ezelőtt jellemzően az USA-ban élt, dolgozott valaki a rokonságból.

A második világháború alatt bevándorlóknak még magyarázkodniuk kellett, hiszen amerikai (vagy akár brit, francia stb.) szempontból egy ellenséges ország állampolgárai voltak; a „negyvenhetesek” politikai beállítottsága körüli bizonytalanság lassan oldódott; az „ötvenhatosokat” viszont magyarázkodás nélkül hősként fogadta a nyugati közvélemény.

A washingtoni kormány sehogyan sem akadályozta meg a szovjet beavatkozást, és az emigránsok gyors befogadásával próbált valamelyest kompenzálni. Hozzáállásukat nyilván befolyásolta az a tény is, hogy a menekültek többsége fiatal, szakképzett férfi volt. A közel negyvenezer ember többsége a Camp Kilmer nevű katonai táborba érkezett, majd főként Cleveland, Chicago és New York államok területén telepedett le.

Térkép az 1956-os kivándorlásról Forrás: Lénárt, András: Emigration from Hungary in 1956 and the Emigrants as Tourists to Hungary. Hungarian Historical Review 1, no. 3–4 (2012): 373. p.

 

 

Hazatérjek? Maradjak? – Levéltári források a nagy dilemmáról

A Kádár-kormány hamar felismerte, hogy szilárd helyzetének igazolására, az ország stabilitásának demonstrálására az emigránsok hazatérése lenne az egyik leghatásosabb érv. Ennek érdekében már a forradalom évében rendeletet adtak ki. A december 1-jén kelt 1956. évi 27. tvr. kimondta, hogy tiltott határátlépés miatt nem indítanak eljárást azok ellen, akik 1957. március 31-ig visszatérnek az országba.

Ennek a folyamatnak az egyesült államokbeli hátteréről a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának anyagában a XIX-J-1-j Amerikai Egyesült Államok (1945-64), titkos ügykezelésű (TÜK) iratok, 29., ill. 112-118. tételében találhatóak azok a források, melyek többségét a washingtoni nagykövetség vonatkozó jelentései és az arra adott válaszok, utasítások teszik ki. Találhatók benne menekültügyi kérdésekkel, emigránsok politikai jellegű konferenciáival, útlevélügyekkel összefüggő dokumentumok, továbbá újságcikkek is.

A jelentések írója a washingtoni nagykövetség ügyvivője, Zádor Tibor volt. Jelentései szerint a Camp Kilmer gyűjtőtáborban lakó magyar menekülteket az amerikai hatóságoknak sikerült elhelyezniük az ország különböző pontjain, így egyre kevesebb esély volt visszatérésükre. Ennek ellenére, a kiadott felhívás eredményeként több százan jelezték hazatérési szándékukat.

 

A hazatérés egyik sarkalatos problémája az útiköltség fedezése volt. A hazatérési igazolvány kiállítása után rendszeres kérés volt az emigránsok részéről, hogy az utazást biztosítsa a magyar kormány, amire viszont nem volt meg a kellő fedezet. Többen kérték továbbá, hogy a magyar kormány lakást és munkahelyet biztosítson a számukra.

A követség többszöri kérése ellenére a Külügyminisztérium Külföldi Magyarok Önálló Referatúrájáról érkezett válasz nem könnyítette meg a követség és rajtuk keresztül a kinti magyarok helyzetét. Az útiköltséget a magyar állam nem vállalta gazdasági helyzetére hivatkozva, azaz nem rendelkezett megfelelő mennyiségű valutával ennek fedezetére. Az iratban azt javasolták, hogy erre a célra a rokonoktól, a fogadó országtól, vagy a Vöröskereszttől kérjenek támogatást a hazatérni vágyók.

A visszatelepülők nagy része vagy nem volt elégedett a kinti életével, munkahelyével, vagy nem volt munkája, ezért hazatérve mindenképpen szerette volna, ha visszahelyezik az állásába. Ez a feltétel volt az egyik legnehezebben teljesíthető, ennek ellenére „az esetek többségében visszaveszik a hazaérkezetteket a régi munkahelyükre” – olvashatjuk a referatúra vezetője válaszában. A tájékoztató szerint, akik 1957. március 31-ig jelezték hazatérési szándékukat, visszakapják itthon hagyott lakásukat és ingóságaikat, akik viszont nem kívántak hazatérni, azoknak a rokonaik örökölték a lakást.

Az emigrációról és a hazatérésről készített 1960. évi jelentés „új emigráció” sorában szerepelnek az ötvenhatos kivándorlók. A kivándorló magyarok száma meglehetően pontosan van meghatározva a táblázatban, ha összevetjük a US Census Bureau adataival. Ebből a népességből csupán 2,64 % kért hazatérési engedélyt, és végül 2,29 % tért haza, ami nagyon alacsony arány.

 

Félelem a megtorlástól

Az ötvenhatos kivándorlás okai között a politikai motivációk mellett a kilátástalanság, és a megélhetési problémák voltak a legfőbb tényezők. Kádár János, majd Münnich Ferenc kormánya alatt folytatott propaganda, mely a tiltott határátlépés után járó büntetés elengedését helyezte kilátásba, nem járt nagy sikerrel. Nem biztosította a hazatérteket arról, hogy más indokkal nem vonhatóak bűnvádi eljárás alá. (Az „általános” amnesztiát végül 1963-ban hirdették ki, igaz, ez nem terjedt ki azokra a felkelőkre, akiket köztörvényes bűnözőknek nyilvánított a hatalom.) Ha az előterjesztés „új emigráció” sorának összesített sorát tekintjük, akkor a hazatértek száma az összes kivándorló mindössze 14%-át tette ki. Ennek a fő oka az volt, hogy az 56-os magyar menekülteket megértéssel és rokonszenvvel fogadták, ők pedig megtanulták a nyelvet, be tudtak illeszkedni a fogadó ország társadalmába, új hazájukban anyagi és személyi biztonságban éltek, így nagy részük nem kívánt hazatérni.

Csemege – filmek, gyűjtemények, linkek a témával kapcsolatban

Visszaemlékezések, naplók – A személyes történet elválaszthatatlan része a történelemnek, mely mindig szubjektívan láttat egy adott történeti eseményt, egyben elválaszthatatlan része annak. Ezek közül a történetek közül néhány:

Bartos Margit: Margó naplója – 1956–1959. A forradalom és utóélete egy kamaszlány szemével. Libri, Budapest, 2016.

Forradalom! 24 megtalált történet. Szerk.: Majtényi György – Mikó Zsuzsanna – Szabó Csaba. Libri, Budapest, 2016.

Király Béla: Amire nincs ige. Visszaemlékezések, 1912–2004. HVG könyvek, Budapest, 2004.

Lénárt András: A Nyugat képe életútinterjúkban. 1956-os magyar emigráns diákok életút-elbeszélései menekülésükről, a Nyugatról, a Keletről. Doktori disszertáció. ELTE–BTK. é. n.

Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. Szerzői kiadás, Budapest, 1982.

56films.com – Az oldal a dokumentumfilmeket készítő Pigniczky Réka munkáit mutatja be. A Vimeo-n az 56-os magyar emigránsok személyesen történetei is elérhetőek.

Az Open Society Archivum (OSA) 1956-os digitális gyűjteménye

1956-os Emlékbizottság

1956-os Intézet – Oral History Archivum

 

 

A témához kapcsolódó, letölthető ajánlott irodalom itt található.

A blogbejegyzést írta: Apáti Anna Zita

 

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: