Egy elfeledett közösség nyomában – levéltári dokumentumok az örményekről

Egy elfeledett közösség nyomában – levéltári dokumentumok az örményekről

 Kevesen tudják, hogy az örmény közösség milyen jelentős szerepet játszott Magyarország történetében. A kora újkorban bevándorolt, elsősorban Erdélyben megtelepedett, kereskedelemmel foglalkozó nemzetiség sokat hozzátett a „Tündérkert” sokszínű gazdasági és kulturális életéhez. E bejegyzéssel a 100 éve történt örmény tragédiára is emlékezünk.

Gyűjteményünkben a középkortól a XX. századig számos irat tanúskodik az örmények magyarországi történetéről, és kimeríthetetlen tárháza lehet nemcsak a történettudomány művelői, hanem az örmény gyökerekkel rendelkező családfakutatók számára is. A bejegyzésben az örmények ezeréves magyarországi jelenlétére utaló levéltári forrásokból adunk ízelítőt, időrendben haladva, az alábbi témakörök szerint:

• Mióta „ismeri” egymást az örmény és a magyar nép? (Kezdetek, örmények a középkori Magyarországon)
• Az örmények megtelepedése Erdélyben
• Asszimiláció és az örmény nemesség kialakulása
• Az örmények és a magyar szabadság ügye, a beolvadás
• A XX. század

1. Mióta „ismeri” egymást az örmény és a magyar nép?

Egyes elméletek szerint a honfoglalás előtti évszázadokban a magyarok egy csoportja Etelköz helyett a Kaukázus irányába vándoroltak. Lehetséges tehát, hogy élt egy kis magyar közösség az örmények szomszédságában, az Elbrusz és Ararát hegyétől északra a kora középkorban, bár ez a történészek között mai napig viták tárgyát képezi.

Ami bizonyos, hogy a mindig is egy vagy több nagyhatalom „barátságát” élvező Örményországot 1048-tól a szeldzsuk-törökök veszik birtokukba. Az 1071-es manzikerti, bizánci vereséggel végződő csata után pedig egész Arménia a szeldzsuk-törökök kezére került. Uralmuk nem tartott ugyan sokáig, ám jelentős következményekkel járt: örmények tömegei menekültek-vándoroltak el hazájukból, a szinte egész világra kiterjedő örmény diaszpóra kezdetei ezekre az évekre tehető.

Középkori, magyarországi jelenlétükre bizonyítékaink is vannak: a Kézai és a Thuróczi-krónikák szerint már honfoglaló eleinkkel is jöttek örmények a Kárpát-medencébe. A vatikáni levéltár adatai szerint II. András írásban kérte III. Honorius pápát, hogy „adja hozzájárulását a király gyermekeinek Leo armeniai király leányával, Laskaris Tódor leányával és Asén bolgár cárral való házasságához, bízza meg a templomosokat és a johannitákat Armeniába küldött fiának védelmével.” [1]

Budán és Pesten is éltek örmények a Mohács előtti időszakban. Budán Örmény utca, továbbá egy-két „Örmény” vezetéknevű kereskedő utalhatott jelenlétükre. Az 1413–1438 közötti időszakra 28 pesti bíróra és esküdtre van adatunk, Kubinyi András kutatásai szerint volt köztük örmény is.[2]

A középkorban, kora újkor elején tehát kisebb szórványban éltek örmények hazánkban, emléküket néhány örmény eredetű hely- és személynév őrizte. Az örmények bevándorlás újabb hullámára több száz évet kell előre ugranunk az időben, méghozzá 1672-be. A helyszín a „hanyatló Erdély”.

2. Az örmények megtelepedése Erdélyben

Az örmények Apafi Mihály fejedelemtől 1672-ben kaptak letelepedési engedélyt és ekkor kiváltságokat is nyertek. Az örmények ezért ezt az időpontot tartják az erdélyi betelepedés évének.

A Kőrösmező határában, a Fekete-Tisza partján telepítendő új falu, Lazescsina településrajza. A templomok, vízimalom, harmincadfizető hely alaprajza mellett az “örmény” házát is tartalmazza a dokumentum (1750). MNL OL S 11 No. 287.

Az örmény hagyomány szerint az Erdélybe települt örmények, mintegy hatszáz család, előbb a határ melletti városokban telepedett le: Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Marosfelfalu, Petele, Görgényszentimre, Kanta és Ebesfalva (1733-tól Erzsébetváros) területére.

Besztercén is megpróbálkoztak a letelepedéssel, de onnan a szász iparosok és kereskedők féltékenysége miatt Szamosújvárra kellett vándorolniuk. Egyik legjelentősebb központjukká Erzsébetváros lett, de az említetteken kívül több településen is jelentős számban éltek. Foglalkozásukat tekintve főleg szűcsök, tímárok és kereskedők voltak. Erdélyben az idők során a kereskedelem és ipar egynegyede örmény kézre került. Szamosújvár és Erzsébetváros (a két kiváltságos város) még 1850-ben is relatív örmény többségű városok voltak.

Az örmények gazdasági szerepére utaló levéltári forrásokról készített táblázat innen letölthető.

Az örmény kultúra virágzott: Erzsébetváros mechitarista (örmény bencések) temploma a 18. században épült. (A templom alaprajzát az Országos Levéltár térképtárában a MNL OL S 84 – No. 89. jelzet alatt őrizzük.)

Az MNL OL-ben a településekre vonatkozó szabad királyi városi vagy mezővárosi rangra emelésre, továbbá vásártartásra vonatkozó privilégiumok elérhetőségéről a mellékelt segédletünkből nyerhet ki bővebb információkat.

Rónaszéki (Máramaros m.) újonnan beosztandó és elkerítendő telkeinek helyszínrajzi térképe (1783). A térképen szereplő épületek (istállók, sóhivatal, templom, iskola, bivalyvágóhíd stb.) között megtalálható az örmények szálláshelye is. MNL OL S 11 – No. 1162.

Ide vonatkozóan, a Magyar Kancelláriai Levéltárban lévő, Szamosújvárra és Erzsébetvárosra és Szatmárnémetire vonatkozó iratok digitalizált képe vagy pontos jelzete a Királyi Könyvek adatbázisban található.

3. Asszimiláció és az örmény nemesség kialakulása

Mária Terézia idején már nemesi címet is tudtak vásárolni, és egy évszázad alatt 60 körüli a kutyabőrt kapott örmény családok száma. A 19. század közepére gyakorlatilag integrálódtak a magyar nemességbe, magyar neveket vettek fel, fiaik jogi, katonai vagy hivatali pályára mentek. Hamarosan jelentős vármegyei tisztségekhez is juthattak. A középrétegek értelmiségi pályákra kerülve, illetve a helyi kereskedelemben pozícióikat megtartva elkezdtek szétszóródni Erdélyben és a Partiumban. Asszimilációjuk jelentősen megindult, anyanyelvükké a magyar vált.

A magyarországi örmény gyökerű családok iratanyaga a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a családi levéltárakban (P szekció) és a gyűjteményekben (R szekció) található. Az egyes családnevekre vonatkozóan a Magyar Nemzeti Levéltár és más levéltárak adatbázisaiban lehet keresni.

A Királyi Könyvek adatbázisban, az „örmény*” kulcsszóra 14 találatot kapunk: olvashatunk Illés és Jakab örmény kereskedők 1651-es vámmentességéről, de akár „Despu György, Daskovszky János, Mane György, Dani Miklós görög és örmény borkereskedők” 1743-as útlevélügyéről is.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött két nagy erdélyi vonatkozású irategyüttes, az Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció) és az Erdélyi Kancelláriai Levéltár (B szekció) iratanyaga az az elsődleges forráscsoport, amire az örmények múltjának kutatásakor támaszkodni lehet.

Az ezekben található fontosabb örmény vonatkozású anyagokról letölthető segédletünkben olvashatnak bővebben.

Az erdélyi levéltárakban történő kutatással kapcsolatban ide kattintva találhat fontos információkat.

4. Az örmények és a magyar szabadság ügye, a beolvadás

A 19. század közepén mintegy 12–15 ezerre tehető az örmény identitással rendelkezők száma. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharcban hetvennél több örmény származású tiszt és mintegy kétszáz fő közkatonaként vett részt a magyarok oldalán. Köztük volt Kiss Ernő és Lázár Vilmos, akik Aradon vértanúhalált haltak. A megtorlás éveiben „a Szamosújvári börtön és a magánzárkák kellemetlenségeit a város örmény lakosai enyhítették, akik naponta gondoskodtak a fogvatartott magyar tisztek ebédjéről”.

Az elnyomás éveiből vannak adataink a Kossuth-emigráció és az itthoni örménység kapcsolatáról, egy újabb forradalom kirobbantása érdekében.[3]

Érdekesség – A vérontás elől szintén külföldre távozó, örmény származású Czetz János tábornok az argentin katonai földrajzi intézetet alapította meg, amely irányítása alatt egész Argentínát feltérképezte.

A kiegyezés után békésebb időszak köszöntött be a hazai örménység életében is. A már magyar anyanyelvű örmények asszimilációja felgyorsult, az 1850-ben még relatív örmény többséggel bíró Szamosújvár és Erzsébetváros élen járt a magyarosodási folyamatokban. Szamosújvárott például 1850-ben még 2299 lakos vallotta magát örménynek, 1910-ben már csak 169. A város lakossága közben 5200-ról 8200-ra, a magyarok száma 947-ről 4920-ra (!) emelkedett. (Összehasonlításképpen: A románoké 1600-ról 2800-ra nőtt, a németek száma 100–200 körül stagnált.)

A legkiválóbb örmény származású magyarok magas rendű kitüntetéséről a Miniszterelnökség Levéltárában tájékozódhatunk.

A mesés Örményországról, és az örményekre vonatkozó levéltári dokumentumokról készített videónkat itt tekintheti meg:

 

Armenizmus

Az asszimilációs folyamatokra válaszul ugyanakkor megerősödött az „armenizmus”, az örmény öntudat erősítésére való törekvés. (Erre is őrzünk iratot, méghozzá a Károlyi-család levéltárában: MNL OL P 417 – 5. t. (7. cs.) Örmény mozgalom – kézirat.)

Erdélyi örmény helytörténeti kutatások kezdődtek, Armenia címmel folyóirat indult Szamosújváron, s 1905-ben megalakult az Örmény Múzeum (amely 2013 márciusában kapta vissza az 50-es években államosított anyagát). Az armenizmus jeles képviselői, Lukácsy Kristóf és Szongott Kristóf a magyar őstörténeti kutatásba is bekapcsolódtak, és több tanulmányban védelmezték a magyar–örmény nyelvrokonságot.

5. A véres XX. század

Az 1918 előtti külügyi iratok Bécsben találhatók, így az 1915-ös örmény genocídiumról nem őriz korabeli dokumentumokat az Országos Levéltár.

Viszont az első világháború idején az Osztrák–Magyar Monarchia isztambuli nagykövete révén számos követjelentés érkezett Bécsbe a közös külügyminiszterhez, Burián Istvánhoz. A bécsi levéltár az események mindennapjairól több ezer oldal dokumentumot őriz, az Országos Széchenyi Könyvtár legújabb időszaki kiállításán („Az örmény nép tragédiája az első világháborúban”) számos erre vonatkozó iratot megnézhetnek az emlékezni vágyók.

Ha a népirtásról nem is, annak következményeiről már található forrás intézményünkben. Az első világháború utáni örmény menekülthullám elérte hazánkat is, a humanitárius krízisről a két világháború közötti magyar Külügyminisztérium anyaga tartogat információkat, kétkötetes repertóriuma a honlapunkon is elérhető.

1920/22-től Örményország a Szovjet-Oroszország/Szovjetunió befolyása alá került. Továbbá jelentős örmény kisebbség élt Törökország ill. Perzsia/Irán területén is. Örményekre vonatkozó iratokat tehát hazánk moszkvai, ankarai, teheráni követségi anyagában is találhatunk.

Az örmény tragédiával a Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) is foglalkozott, az anyag egy része a Külügyminisztérium Levéltárában megtalálható. (K 78 Népszövetségi kiadványok és K 107 Népszövetségi képviselet és genfi főkonzulátus)

1945 után Magyarország a szovjet érdekszférába került, Örményország továbbra is a Szovjetunió része volt, „önálló” tagköztársaságként. Az 1945 utáni Külügyminisztérium anyagában online is lehet keresni. Ebből megtudhatjuk, hogy az örmény-magyar kapcsolatok elsősorban tudományos-kulturális szinten éltek tovább, a Bem térről figyelemmel kísérték a legfontosabb „örmény” eseményeket. A véres tüntetésekbe átcsapó, népirtásra való megemlékezéseket, hidegháborús viszonylatban (is) értelmezendő örmény–török ellentétet, a központi hatalom, a Szovjetunió bomlása nyomán kifejlődő örmény–azeri konfliktust, majd a háborút, sőt, az Örmény Forradalmi Hadsereg nyugat-európai merényleteit, akcióit is lejegyezték, elemezték a külügy hivatalnokai.

Az örmény–magyar segítségnyújtásra is vannak példáink, ezek egyikével zárjuk bejegyzésünket. Az 1988-as, ”csernobili gazdasági károkat is meghaladó” örményországi földrengés után Magyarország 1000 db Tajga típusú lakókocsit ajánlott fel a károsultaknak. Nagy segítség volt ez, hiszen a halálos áldozatok száma 25–50 ezer közötti, a sebesültek száma pedig elérte a 130 ezret.

Örményország és Magyarország végül 1992-ben vette fel egymással a diplomáciai kapcsolatokat, az örmény kulturális egyesületek pedig azóta is gazdagítják hazánk szellemi életét.

Levéltári fotók: Czikkelyné Nagy Erika

Az örményországi képekért köszönet Fejes-Vékássy Lilinek.

Jegyzetek:

[1] Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. I. kötet 1. füzet. Budapest, 1923. 118. o.

[2] Kubinyi András, Gerevich László, Fekete Lajos, Nagy Lajos: A későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Budapest története II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.72. o.

[3] Jánossy Dénes: A Kossuth-emigráció Angliában és Amerikában 1851-1852. I. köt. Bp. 1940. 433, 436. o.

További, felhasznált források:

http://konyvtar.ksh.hu/neda

http://www.btm.hu/?q=ormeny_var

http://www.oszk.hu/kiallitasok/az-ormeny-nep-az-elso-vilaghaboruban-kiallitas

http://www.nyest.hu/renhirek/madzsar-a-fovaros

http://www.nyest.hu/hirek/ormenyek-es-torokok-a-19-20-szazad-fordulojan

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/ormenyorszag_egy_negyezer_eves_nep_orok_megosztottsagban/

http://ujkor.hu/content/magyarok-kaukazusban-interju-kranitz-peter-pallal

http://wangfolyo.blogspot.hu/2013/07/tavol-az-ararattol.html

Temesváry János: A magyar-örmény nemes családok czímerlevelei. Szamosujvár, 1896.