Interjú Ugry Bálinttal a levéltári kutatásról
Ugry Bálint a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Bölcsészettudományi Központ Művészettörténeti Intézetének munkatársa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának doktorandusza. Szakterülete a kora újkori magyar történelem, és a barokk művészet. Interjúnk során beszélgettünk a levéltári kutatás kihívásairól, az online adatbázisok előnyeiről és hátrányairól. Megtudtuk azt is, hogy melyek a legkedvesebb levéltári iratai.
Hogyan készült az első levéltári látogatására?
Az első látogatásomat nem is olyan régen, körülbelül egy éve tettem az Országos Levéltárban. Könyvtárba járó ember lévén az Országos Széchenyi Könyvtár szabadpolcán található fond- és állagjegyzéket néztem át, emellett a szakirodalom előzetes áttanulmányozása is nagyban segítette a felkészülésemet. A kutatóteremben így már nem is kellett különösebb segítséget kérnem. A kérőlap kitöltése után meglepő gyorsasággal, már másnap megkaptam a kért anyagot.
Nemrég még egyetemre járt, így adódik a kérdés, hogy felkészítik-e a hallgatókat a levéltári kutatásra a felsőoktatási intézmények, vagy a diákoknak maguktól, autodidakta módon kell elsajátítaniuk a kutatás fortélyait?
Mivel az ELTE-re jártam, csak az ottani szokásokról tudok beszámolni. Tudományegyetemről beszélünk, tehát elsősorban az elméleti oktatásra helyeznek nagy hangsúlyt. A felkészülésben leginkább a Történeti Segédtudományok Tanszék szemináriumai segítettek, a tanórák során ellátogattunk például a Budapest Főváros Levéltárába és az MTA kézirattárába. A látogatások során nem annyira a kutatásról szereztünk tapasztalatokat, inkább gyűjteménytörténeti szempontból mutatták be az intézményeket, egy-két érdekes dokumentum reprezentálásával. Leginkább saját magunknak kell kitapasztalni a kutatás csínját-bínját, experimentális módon – és ezzel nincs is baj. A levéltári kutatás teljes folyamata csak akkor tárult fel előttem is, amikor saját magamnak kerestem ki a megfelelő iratot.
Milyen kihívásokkal kellett megküzdenie levéltári kutatás során? Kéziratolvasási és nyelvi nehézségekre gondolok itt elsősorban.
Ezekkel a nehézségekkel élethosszig küzd egy – különösen a régebbi korok iránt elkötelezett – kutató. Nekünk, kora újkorosoknak a latin és a német, mint hivatali nyelvek elsajátítása fontos. A német nyelvvel jó barátságban vagyok, a latinnal már vannak nehézségeim, de ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül. Az egyetemen a paleográfiával foglalkozó szemináriumok segítettek sokat a német kéziratok elolvasásában, és így a szakmai fejlődésemben is. Persze tudjuk, minden írás specifikus és más, illetve óriási különbségek vannak a 16. és a 18. századi kéziratok között is, de ezeket a nehézségeket egy kutatónak vállalnia kell, tűzön vízen át próbálni megfejteni a több száz éves dokumentumok „rejtjelezett” tartalmát.
Tegyük fel, hogy egy katasztrófa esetén öt perce van arra, hogy megmentsen egy iratot. Melyiket választaná az Országos Levéltár gyűjteményéből? A játék kedvéért felsorolok öt dokumentumot:
- Aranybulla (1222/1351)
- Egy XVII. századi szakácskönyv
- Ratio Educationis (1777)
- Kiegyezés (az 1867. évi XII, XIV., XV és XVI. tc., szentesítve I. Ferenc József és Andrássy Gyula miniszterelnök által)
- A Trianoni békeszerződés (A békeszerződést rögzítő 1921. évi XXXIII. törvénycikk)
Először adok egy szubjektív választ, egy olyan kora újkori iratot mentenék ki, ami engem érdekel. Másrészt azt gondolom, hogy igazságtalan a kérdés, és persze merőben történelmietlen a hierarchizálás, mindegyik anyagnak túl kellene élnie egy katasztrófát. Mint magyar állampolgár, a magyar állam, a közösség identitásának formálása szempontjából fontos dokumentumot kellene menteni. Történészi szempontból viszont az Aranybulla már nem olyan fontos, mivel történeti forrásként már feldolgozták, és más felületen is elérhető. Levéltárosként tudnám, hogy mely anyagokról jelent meg forráskiadvány, mely anyagokat digitalizálták vagy mikrofilmezték. Feltételezem, hogy egy katasztrófa esetén szinte azonnal indulna a mentés, és mindegyik iratot meg lehetne menteni.
De tegyük fel, hogy mégsem, ez esetben legkedvesebb alternatívám a 17. századi szakácskönyv. Szeretek enni, megkóstolnám, hogy mit ettek abban a korban, amivel én foglalkozom. Mentalitástörténeti, gazdaság- és társadalomtörténeti szempontból is nagyon fontos dokumentumról van egyébként szó.
Milyen kutatási témákról olvasna szívesen a blogon?
A többi kutató érdeklődésével nem biztos, hogy párhuzamba hozható az enyém. Egy szűk értelemben vett politikatörténeti vagy hadtörténeti dokumentum annyira nem hoz lázba. Engem a történetírás mostanában divatos “Alltagsgeschichte” (a mindennapi élet története – a szerk.) irányzata érdekel, ide sorolható például a kora újkori konyhaművészet is. Korabeli szakácskönyvekről szívesen olvasnék tehát.
Esetleg más, specifikus témák?
Művészettörténészként a kincstárjegyzék, hagyatéki leltárak, egyéb inventáriumok, régi épületek állapotáról szóló forrástípusok is érdekelnek, szívesen olvasok bármi ilyenről, annak ellenére, hogy kutatásaim során találkoztam már ilyen anyagokkal.
Online versus eredeti irat? Hogyan kutatna szívesebben: otthonról a neten, vagy pedig az eredeti iratot fogná a kezébe? Miért?
Régimódi, bibliofil ember vagyok. Hivatásos kutatóként azt gondolom, hogy sokkal jobb személyesen találkozni az irattal, már csak azért is, mert a kézbe fogott eredeti iratokat sokszor könnyebben lehet elolvasni. Nem mondom, hogy nincsenek előnyei a digitalizálásnak, magam is szoktam használni online forrásokat. A tudományos kutatónak mindenképpen szükséges elmennie a levéltárba megismerkedni az anyaggal, ám amikor ezt – például a távolság miatt – nem teheti meg, akkor az elektronikusan elérhető adatbázisok hasznosak. Az online kutatás nagyban hozzájárult a levéltári anyag popularizálódásához, mint azt már nyugat-európai és magyar példák is mutatják. Ez a gyakorlat üdvözlendő, hiszen miért is ne ismerhetné meg a levéltári iratokat egy nem képzett kutató.
Török Ádám
Fotó: Szakács Annamária
Aktakaland 