Túz János sorsának tükre Juvenalis-ősnyomtatványunkban, könyvtárunk legrégibb könyvében
írta: Ekler Péter PhD, Magyar Nemzeti Levéltár Levéltártudományi Szakkönyvtár
Az 1491-es kiadású ősnyomtatvány, a Giorgio Valla-féle Juvenalis-kiadás és -kommentár a Magyar Nemzeti Levéltár Levéltártudományi Szakkönyvtárának legrégibb könyve. Ezt a könyvet Valla Laki Túz (Thúz) Jánosnak ajánlotta. A bejegyzés egyfelől a hatalom árnyékában zajlódó középkori sakkjátszmákról szól, melynek főszereplői Túz János és I. (Hunyadi) Mátyás király voltak. Másfelől pontosan rámutat a Valla-féle Juvenalis és Túz János közötti kapcsolódásra. Ráadásként megtudhatjuk, hány „kézen át” került az értékes kiadvány szakkönyvtárunk birtokába.
Laki Túz János a Hunyadi család régi bizalmasa volt. Hunyadi János alatt indult magasra ívelő karrierje, Mátyás udvarában ajtónállómester, bosnyák, majd szlavón bán volt. A Vitéz János-féle összeesküvésében való részvétele miatt egy időre kikerült a közéletből. Életének későbbi szakaszáról keveset tudunk: hivatalviselését utoljára 1481-ben említették, még ebben az évben Velencébe távozott, s nem tért vissza többé. Gyermekei (Alfonz, Mátyás, Zsófia) 1494-től kezdve hiába perelték a jószágokat a báni törvényszék, a királyi személyes jelenlét, majd a nádor előtt még 1513-ban is, azokat már nem kapták vissza.
Ki volt Túz János és miért kellett buknia?
Tringli István a Borsa Ivánt 80. születésnapja alkalmából köszöntő kötetben megjelent tanulmányában gazdag okleveles anyagot felhasználva részletesen és szemléletesen ismertette és elemezte a magas hivatalokat betöltő, majd az uralkodó kegyéből kieső Laki Túz János sorsának alakulását.
Túz a legfrissebb ismereteink szerint a következő tisztségeket viselte:
- Hunyadi János szolgálatában hosszú éveket töltött el, a trencséni alispánságig és várnagyságig vitte.
- Mátyás udvarában:
| kincstartó | 1458 |
| udvarmester/ajtónállómester | 1465–1470 |
| Horvátország és Szlavónia főkapitánya, dalmát–horvát bán | 1466–1468 |
| szlavón bán | 1466–1470 |
| boszniai bán | 1466–1468 |
| tárnokmester | 1478–1481 |
Lássuk, hogyan nyilatkoztak Túzról a kortársak, például Galeotto Marzio!
“Éppen Tolnán voltunk (ez egy nagy mezőváros a Duna partja mellett), és vízkeresztkor a papok beléptek a király házába, ahogy szokás, elvégezték a ceremóniát, és alamizsnát gyűjtöttek. És mikor már a reggelinél ültek, és éppen ittak (mert arrafelé ez a szokás), Mátyás király egyes főurakat arrafelé taszigált, ahol a papok voltak, pedig máshol volt a palotában a papok helye, és máshol a főuraké. A király a bölcs Thuz Jánost is odavonta, aki ékesen beszélt latin, magyar, valamint szláv nyelven, az államügyek intézésében is nagy gyakorlata volt, a király atyja hajdan igen kedvelte, maga Mátyás király is hosszú időn keresztül szerette, és segítségével sok nehéz dolgot hajtott végre. Ma messze hazájától, Velencében él feleségével és gyermekeivel együtt a közügyektől visszahúzódva. Soha nem tudtam megérteni, hogy miért, mivel Thuz János szerencséjének és helyzetének ilyen változására semmiféle elfogadható okot nem találtam.”
— Galeotto Marzio: Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv. Ford.: Kardos Tibor. 29. fejezet
Galeotto Marzio emlékei után olvassuk, hogy mit írt a zseniális történetíró, a „magyar Livius”, Antonio Bonfini!
“Thuz ugyanis előkelő volt és gazdag, a leghatalmasabb főnemesek közé számított, tanácsát, tekintélyét, eszét sokra értékelte a király. Néhány éven át kincstartó volt, majd becsülettel viselt más tisztségeket is. A fejedelem azután gyanúba vette, meggyűlölte; hogy miért, senki sem tudja eléggé. Magyarországon, Szlavóniában sok vára, kastélya volt. Végül is kivonta magát az ítélet alól, s hogy ellenségeinek gyűlöletét elkerülje, gyermekeivel és vagyonával Velencébe menekült. Mondják, hatvanezer aranyat vitt magával. Ott, ismerve a férfiú méltóságát, a velenceiek felvették a patríciusok rendjébe; életét nyugalomban, boldogan tölti.”
— Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Ford.: Geréb László. IV. decas, VI. könyv
A fenti idézetek árnyalt megértéséhez érdemes idézni a Hunyadi Mátyás és a bárók közötti konfliktusokat az okleveles forrásanyagból kiválóan ismerő Tringli István említett tanulmányát:
“Thuz János bukása előtt a kortársak is értetlenül álltak. Galeotto soha nem tudta megérteni, hogy miért kell Hunyadi János és fia egykori hűséges emberének Velencében élnie… A történetíró [Bonfini] nagyon finoman… választ is adott a miértre, ami minden bizonnyal megegyezett az udvari emberek véleményével, Thuz Jánosnak birtokai miatt kellett száműzetésbe mennie.”
Tringli István: Az 1481. évi szlavóniai közgyűlés. In: Tanulmányok Borsa István Tiszteletére. Szerk.: Csukovits Enikő. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1998. 310–311.
Juvenalis és Giorgio Valla
A minket érdeklő, Velencében megjelent Juvenalis-kiadás és -kommentár a Magyar Királyságot végleg elhagyó és Itáliában letelepedő Túz Jánosnak szóló ajánlással jelent meg. Szóljunk röviden a könyv tartalmáról! Az ezüstkori római irodalom jeles költője, Decimus Junius Juvenalis (Kr. u. 50 k.–129 után) szatírái kedveltek voltak a későbbi századokban is. A versek kommentárokkal kísért kiadásai a 15. században nyomtatásban is megjelentek. Juvenalis egyik legjelentősebb 15. századi magyarázója Giorgio Valla (1447 k.–1499/1500) volt. Valla kommentárja először 1486-ban Velencében jelent meg nyomtatásban. Az ajánlólevél laki Túz Jánosnak szól, és utolsó előtti sora arról tanúskodik, hogy Valla tanította Túz gyermekeit („…liberis tuis, discipulis nostris…”).
Érthető tehát, hogy Túz személye miatt később is komoly érdeklődés kísérte a Valla-féle Juvenalis-kiadást. Kemény József elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy a velencei kiadás – és benne a Túznak szóló ajánlás – Mátyás uralkodása alatt jelent meg. Fraknói Vilmos és Békes Emil alapvetően Túz diplomáciai szolgálatait emelték ki.
Könyvtárunk legrégibb könyve (Velence, 1491)
Mint említettük, Valla Juvenalis-kommentárja először 1486-ban Velencében jelent meg nyomtatásban. A Juvenalis-magyarázatok egy későbbi, 1491-ben megjelent kiadása – benne a Túznak szóló ajánlással – a jogász és műgyűjtő Nagy Gábor (1770–1861) könyvtárában is megvolt.
Nagy Gábor példányát ma a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őrzi. A könyvben megtalálható Nagy Gábor szép, rézmetszetes sárkányos exlibrise („EX BIBLIOTHECA GABRIELIS NAGY / DEBRECZINI ANNO 1820.”), valamint Nagy két bejegyzése: neve a szennylapon („Nagy Gáboré április 14kén 1819.”), majd az alábbi latin nyelvű sorok a Túz Jánosnak szóló ajánlás vége után. Nagy említi Túz hivatalviselését és utal birtokaira.
Ősnyomtatványunk adatai: Iuvenalis: Satyrae. Cum commenntariis Domitii Calderini et Georgii Vallae. Velence, Theodorus de Ragazibonus, 1491. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Levéltártudományi Szakkönyvtár, Y/1. Az állományunk legrégibb könyvéről készült rekord megtalálható könyvtárunk nyilvános katalógusában.
Három exlibris: a könyv 19–20. századi tulajdonosai
Az előtábla tükrén három (!) exlibris (a könyv tulajdonosát jelző, az elülső borító belső felére ragasztott kisgrafikai alkotás) tanúskodik a könyv 19–20. századi tulajdonosairól.
A könyv 19—20. századi possessorai: Nagy Gábor, Csekonics Endre és Szent-Istvány Tibor
Az imént említett Nagy Gábor után Csekonics Endre (1870), majd Szent-Istvány Tibor (1944) voltak a régi nyomtatvány dokumentálható possessorai. Az inkunábulumot (ősnyomtatványt) Szent-Istvány Tibor ajándékozta az intézménynek 1944-ben.
Ezúton is köszönöm Konrád Arankának, a Levéltártudományi Szakkönyvtár korábbi vezetőjének, hogy felhívta a könyvre figyelmemet!
Képek forrása
Lantos Zsuzsanna és Czikkelyné Nagy Erika, Magyar Nemzeti Levéltár
Wikimedia Commons: Galeotto Marzio, Antonio Bonfini
Irodalom
Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Ford.: Geréb László.
C. Tóth Norbert – Horváth Richárd – Neumann Tibor – Pálosfalvi Tamás: Magyarország világi archontológiája, 1458–1526. I. kötet. Főpapok és bárók (Magyar történelmi emlékek. Adattárak). Budapest., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2017. 93., 102., 106., 108., 128., 139.
Aktakaland 