Dr. Mikó Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Levéltár volt főigazgatója, jelenlegi általános főigazgató-helyettese a közelmúltban, a nemzeti ünnep alkalmából az egyik legmagasabb állami kitüntetést (Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozata) vehette át a levéltári integráció terén végzett kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként, amihez szívből gratulálunk. Ebből az alkalomból készítettünk interjút az Aktakalandorok rovatunk számára pályafutásáról, és kérdeztük szakmai, tudományos és vezetői munkájáról.
Hogyan indult a szakmai életútja? Hogyan lett levéltáros?
Zala megyéből, Letenyéből származom, Zalaegerszegen jártam középiskolába. Az érettségi után Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán történelem-könyvtár szakon folytattam a tanulmányaimat, illetve ugyanott elvégeztem az olasz tanári szakot is. Már akkoriban is a modern történeti korszakok iránt érdeklődtem. Leginkább az 1945 utáni időszak foglalkoztatott, s a közgyűjtemények is felkeltették a figyelmemet. A diploma megszerzését követően rögtön a Zala Megyei Levéltárba kerültem, miután egy tanárom felhívta a figyelmemet arra az álláslehetőségre. A levéltárakról azt megelőzően keveset tudtam, bár a főiskolai képzés keretében a Vas Megyei Levéltárban szemináriumi dolgozatokhoz kerestem anyagokat, de ez a levéltári belső munka megismerését nem tette lehetővé.
A megyei levéltárban, ahogy az ilyen intézményekben szokás, a feladatok teljes skáláját megismerhettem, kezdve a feudális kori iratanyag rendezésétől egészen a levéltári dokumentumok költöztetéséig. A levéltári iratanyagokat mi magunk pakoltuk fel teherautóra, akkor és ott fel sem merült, hogy költöztető céget bízzunk meg a feladattal.
Hogyan kapcsolódott be a tudományos életbe?
Az első tudományos munkám a Hajnal István Kör keszthelyi konferenciájáról kiadott kötet gondozása volt. 1990-ben tartották a konferenciát, s hosszú ideig álltak az előadás-kéziratok, mert senki nem vállalkozott a kötet megszerkesztésére. Én kezdő levéltárosként elvállaltam, és meg is jelent Mezőváros – kisváros címmel a debreceni Csokonai Kiadónál 1995-ben. Aztán szép lassan bekerültem a tudományos élet vérkeringésébe. Vidékiként nagy élmény volt megismerni olyan neves budapesti történészeket, társadalomtörténészeket, mint például Benda Gyulát, Kövér Györgyöt, Sasfi Csabát vagy Szécsényi Mihályt. Tudni kell azt is, hogy az akkori munkahelyem, a Zala Megyei Levéltár is komoly hagyományokkal rendelkezett a tudományos kiadványok területén, gondoljunk csak a Zalai Gyűjtemények sorozatra. Káli Csabával, aki ma már igazgatóhelyettes, az 1944/1945 utáni évek feldolgozásába kezdtünk. Forrásközlésünk Dokumentumok Zala megye történetéből 1944–1947 címmel szintén 1995-ben látott napvilágot.
Mikor és miért költözött Budapestre? Hogy folytatódott ott a pályája?
Ekkortájt merült fel bennem, hogy a főiskolai történelem–könyvtár szakos végzettség nem jelent igazi alapot a levéltárosi munkához. Az ELTE-n akkor még létezett önálló levéltár szak, és Kállay István professzor javasolta, hogy jelentkezzek nappali tagozaton levéltár szakra. Így is tettem, felvételiztem, s felvettek, ezért Budapestre kellett költöznöm 1995-ben.
Szerencsére egyből találtam megfelelő munkahelyet a fővárosban, Budapest Főváros Levéltárában (BFL) helyezkedtem el. A legendás hűvösvölgyi épületben, a „Szentföldön” dolgozhattam a jogszolgáltatás területén, népbírósági, népügyészségi iratokkal foglalkozva. Köszönettel tartozom a BFL vezetésének, hogy segített a munka és a tanulmányok összehangolásában. Napi hat órában dolgoztam, és az egyetemi óráim tömbösítettem. Lelkes fiatalként úgy gondoltam, hogy a lehető legtöbb tudást meg kell szereznem, így az ELTE jogi karára is jelentkeztem. Az ELTE Budaörsi kollégiumában laktam, ami szintén külön élmény volt, ugyanis pezsgő diákélet zajlott ott. Igazi kihívás volt tanulni. A levéltáros szak mellett a jogi képzést is öt év alatt fejeztem be.
Beleástam magam az 1945 utáni jogtörténetbe, főként a Budapesti Népbírósággal, illetve az 1956 utáni megtorlások történetével foglalkoztam. Emellett adatbázisokat készítettünk a kutatók számára. Megtapasztalhattam a megyei levéltárakétól kissé különböző munkakultúrát, itt ugyanis nagyobb elvárás volt a tudományos munka, hogy a tudományos kutatókat egyenrangú partnerként tudjuk segíteni.
A BFL költözésénél viszont már nem voltam ott, mert Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltárban (MOL) főigazgató-helyettese áthívott ide 2004-ben.
Kik segítették pályafutása során, kiktől tanult, kik támogatták a zalai kezdetektől a budapesti évekig?
A Zala Megyei Levéltárba azonnal befogadtak, ezért sokat köszönhetek az ottani munkatársaknak. Egy fiatalnak nagyon sokat jelent, mennyire befogadó vagy elutasító a közeg. Gyimesi Endre igazgatósága idején több idő jutott arra, hogy egymásra is figyeljenek a kollégák. Kapiller Imre nevét kell említenem, aki tavaly hunyt el, de a neve fogalom. Klasszikus levéltárosként az iratismerete kiemelkedő volt. A kérdésekre azonnal tudta a választ. Olyan kutatási témákat vetett fel, amikből nagyon jó tanulmányok születtek. Sokak számára megmutatta azt az iratanyagot, amit érdemes feldolgozni, publikálni. Csomor Erzsébet hozzáállását, fegyelmezett, szorgalmas munkáját emelném még ki. Németh Lászlót is ebből az időszakból ismerem, akivel aztán az Országos Levéltárban is együtt dolgoztunk.
Sok élménnyel, tapasztalattal gazdagodtam a fővárosi levéltárban is. Új szemléletet, módszertant sajátítottam el felettesemtől, Kenyeres Istvántól. Az akkor még újnak számító adatbázisépítési kérdésekben Sarusi Kiss Bélával, Tasnádi Ákossal is nagyon jól együtt tudtam működni. Jó közösség volt, kicsit elzárva a „Szentföldön”, Hűvösvölgyben. Szabó Csabával, aki áthívott az Országos Levéltárba, Zalában érdekes módon nem találkoztam, pedig ő is onnan származik. A Fővárosi Levéltárban ismertem meg, Varga László főigazgatósága idején.
Az Országos Levéltár egy formálisabb, hagyományosabb módon működő intézmény volt, amikor ide kerültem. Gecsényi Lajos akkori főigazgatónak is sokat köszönhetek, vezetőként nagy önállósággal végezhettem a munkámat. Gecsényi Lajos azon ritka történészek közé tartozik, akinek a tudományos munkássága a koraújkortól a jelenkorig ível, és emellett még közéleti szerepet is vállalt különböző alapítványoknál, intézményeknél. A mai világ már inkább menedzserszemléletű vezetést igényel, sajnos kevesebb időnk van vezetőként tudományos munkára.
Milyen feladatokat kapott az Országos Levéltárban?
Éppen egy szervezeti átalakulás kezdődött, létrejött egy önálló gyűjtőterületi főosztály, ami a közfeladatot ellátó szervekkel tartja a kapcsolatot. Megkerestek ennek vezetésére, ami teljesen új elképzelés és új terület volt akkor. Más levéltárakban ez nem önálló terület, a BFL-ben és más levéltárakban is a referensek munkakörébe tartozik, akik az egyéb levéltári feladataik mellett végzik ezt a munkát.
A gyűjtőterületi feladatok mellett ebben az időszakban kellett bevezetni a közlevéltárakban az elektronikus nyilvántartást. A 2002-ben hatályba lépett szakmai követelményrendelet ugyan előírta az elektronikus nyilvántartás vezetését, azonban ennek kidolgozását csak 2005-ben kezdték el a levéltárak. Ekkor dolgoztam először külső vállalkozóval, és ismerkedtem meg a közbeszerzési eljárások sajátosságaival. A főosztályvezetői megbízásom után 2010 novemberében megbízott főigazgató-helyettes, 2011. július elején megbízott főigazgató lettem. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, meredeken csökkenő költségvetéssel. Csoportos létszámleépítést kellett rövid idő alatt levezényelni. A működőképesség megőrzése volt a célunk, valamint a költségvetés rendbe tétele. A fenntartó is vizsgált bennünket, főleg az átfogó szakmai stratégiák hiányát kifogásolta.
Az integrációról szó volt már akkor?
Nem, semmi ilyesmi nem merült föl. Ráadásul a tudományos munkát is nehéz volt a sok vezetői feladattal összeegyeztetni. Klebelsberg-ösztöndíjat nyertem Londonba, amit a vezetői munka miatt folyton halogattam. Végül már ultimátumot kaptam, így aztán engedélyezte a fenntartó 2012 januárjában, hogy egy hónapra kimehessek Londonba kutatni. Hosszabb töprengés után 2012 februárjában beadtam a pályázatom, és 2012 áprilisától neveztek ki öt évre a Magyar Országos Levéltár főigazgatójává.
De visszatérve az integráció kérdésére, 2012-ig semmiféle konkrét tervről nem tudtunk, bár olyan elképzelésekről lehetett hallani, hogy létre kellene hozni egy középirányító szervet a levéltárak számára. Ezzel kapcsolatban egyes szakmai tervekben egy olyan új szerv létrehozásának szükségessége körvonalazódott, ami alá az Országos Levéltár, a megyei levéltárak, a BFL és a többi városi levéltár egyaránt betagozódott volna. A pályázat beadása után értesültem arról – kis túlzással a Magyar Közlönyből –, hogy a megyei levéltárakat beolvasztják az Országos Levéltárba és így jön létre a Magyar Nemzeti Levéltár. Júniusi határidőt kaptunk ennek a folyamatnak a megtervezésére. Nekikezdtünk a szervezeti szabályzatok és a gazdasági keretek kialakításának, igyekeztünk létrehozni és működőképessé tenni ezt az új intézményt, amire felkészülési idő tulajdonképpen nem volt.
Hogyan sikerült menedzselni az átalakulást? Mik voltak a főbb szempontok, vezérelvek az MNL kialakítása során?
A kormánydöntés megszületett, de nem lehetett azt mondani, hogy van egy ésszerűen működtethető modell és erre térünk rá. A működési feltételek kialakítása a mi csapatunknak volt a feladata. Először is igyekeztünk a határidőket kitolni, amennyire lehet. A megyei levéltárak tarthatatlan helyzetben voltak, pár hónapon belül két fenntartóváltás követte egymást, finanszírozásuk egyre rosszabb volt, és működésük is egyre inkább ellehetetlenült. Persze azért próbáltuk a kormánydöntésből kihozni és megtartani mindazt, amit csak lehetett, elsősorban a szakmai minőséget. És összehangolni a működést, a munkakultúrát, megőrizni az értékeket, nem is szólva a hatalmas épületállományról. Voltak természetesen kompromisszumok, és sok múlott az emberi tényezőkön. Csapatban dolgoztunk, de kiemelném Németh László és Paulik Ágnes nevét, akiktől a legtöbb támogatást kaptam. Gyimesi Endre miniszteri biztos is nagyban segítette a munkám.
Döntő kérdése lehet az integrációnak, hogy mit érdemes központosítani, és mi maradhat tagintézményi hatáskörben. Erről hogy gondolkodtak?
Sokszínű intézményt kellett, illetve kell még ma is egységesíteni, hiszen nem egy befejezett folyamatról van szó. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai működésében, tudományos munkájában, közművelődési tevékenységében az egyes tagintézmények nagyfokú önállóságára épül. Azonban a jogszabályokkal nem érdemes vitatkozni, és az adott, hogy az intézményvezetőnek egy személyben van felelőssége mindenért. A gazdasági és üzemeltetési területen így nem sok mozgástér marad. Egy aktuális példával élve, az ügyfélszolgálat fejlesztése is fontos, erre van is most egy nagy projektünk. Célunk, hogy az ügyfélszolgálat egységesen működjön, az ügyfelek a különböző tagintézményekben ne eltérő információkat kapjanak, ne más hozzáállással, megközelítéssel szembesüljenek. Kifelé – amennyire csak lehet – egységesen kell működnünk. Az integráció, a centralizáció ebből a szempontból is elkerülhetetlen folyamat.
A kitüntetés indoklása külön megemlíti az európai levéltári informatikai rendszerek meghonosításában játszott szerepét. Kifejtené az olvasóknak, hogy ez pontosan mit jelent?
A ’90-es évek második felében kezdtek a hazai levéltárak iratokat digitalizálni, sokszor koncepció nélkül. Később jelentkezett az a probléma, hogy a digitális másolatokat hozzáférhetővé is kell tenni, mégpedig jól kereshető, strukturált hozzáférésre van szükség. Ezután következett az adatbázis-építés időszaka. Először még csak kezdetlegesen, Word formátumban, az már előrelépésnek számított, ha valaki Excel fájlt használt. Járta mindenki a maga útját. Ezeket az adatbázisokat értelemszerűen egységesíteni kellett. Később egyre inkább magától értetődővé vált, hogy elektronikus nyilvántartást kell vezetni. Többször is sikeresen pályáztunk Európai Uniós forrásra, ebben Szatucsek Zoltánnak óriási szerepe volt.
A Közigazgatás- és Közszolgáltatás-fejlesztési Operatív Program (KÖFOP) keretében, EU-s társfinanszírozással megvalósuló jelenlegi nagy pályázatunk célja, hogy az ügyfelek a lehető legegyszerűbben jussanak hozzá a szükséges dokumentumokhoz, akár hivatali kapun, kormányablakokon keresztül is, elektronikus úton.
A közigazgatási szervekkel össze leszünk kötve. Úgy látszik, visszatérünk a levéltárak eredeti feladatához, ahhoz hogy az állam működésére vonatkozó iratokat megőrizzük, és az állampolgárok részére a lehető leghatékonyabb megoldással kiadjuk a jogérvényesítésükhöz szükséges iratokat.
Hogyan ítéli meg a levéltár jövőjét hosszabb távon, figyelembe véve a jelenlegi trendeket, elvárásokat?
Több nemzetközi konferencia is foglalkozott a levéltárak jövőjével az utóbbi időben. A korábbi évtizedekben is gyakran lehetett hallani, hogy óriási változások előtt áll a szakma, de a technológiai változások felgyorsultak, és az ezzel járó változások azóta még nagyobb méreteket öltöttek. Nincs idő, hogy az őrzött iratanyagot éveken keresztül csak rendezgessük. Egyre több külső elvárás jelenik meg, milyen legyen egy levéltár: tudományos intézmény legyen, garantálja a jogbiztosítást, legyen nyitott a használók, a laikus érdeklődők, de az akadémikusok felé is, szervezzen programokat, rendezzen kiállítást, adjon ki tudományos műveket, segítse a családtörténeti kutatást.
Nyitottság, és megfelelő kommunikáció szükséges a felhasználók felé, s minden réteggel szót kell tudni érteni. Én egy szolgáltató, látogatóbarát, nyitott, kiszolgáló levéltárat szeretnék. El kell felejteni azt a mentalitást, hozzáállást, amelyik azt mondja: „akinek a felkészültségét megfelelőnek ítéljük, annak válaszolunk”. Ez megengedhetetlen. Ideje leszállni az elefántcsonttoronyból, illetve a magas lóról. Ha bejön egy kutató, akármilyen furcsa is a kérdése, megfelelő felkészültséggel kell rá válaszolni. Bárkinek, akár egy nyolc éves gyereknek is be kell tudni mutatni a levéltárunkat, alázattal és felkészültséggel. Oda kell figyelni arra is, hogy mások mit várnak a levéltártól. Meg kell felelni az új kihívásoknak, és minden előírásnak, szabályozásnak, gondolok olyanokra, mint a személyes adatok védelme.
2017-től az MNL általános főigazgató-helyettese. Most milyen feladatai vannak?
Most jóval több időm van szakmai kérdésekre, mint főigazgatóként volt. Korábban csak kész anyagokat tudtam vizsgálni, nem tudtam elmélyülni az egyes témákban. Fontos, hogy a szabályzatok, és a stratégiák naprakészek legyenek. Ez az egyik fő feladatom. Legutóbb például a digitalizálási és mikrofilmezési szabályzatot alkottuk meg. Figyelemmel kísérem a már említett KÖFOP pályázatot, a Hungarika-feltárásokat, valamint a levéltárpedagógiai feladatokat is.
Tervezzük egy látogatóközpont kialakítását, ahol a magyar államiság lényeges dokumentumait tudjuk megmutatni a nagyközönségnek, iskolásoknak, határon túli magyaroknak. Remélhetőleg idén már kormányhatározat születik az Országos Levéltár új épületéről, ami megfelelő raktárkapacitással bír majd és látogatóközpontot is el lehet helyezni benne. Felügyelem a Szakmai Koordinációs Igazgatóság munkáját, amely a hazai levéltáros közvélemény számára is fontos szervezeti egységünk, a hozzá tartozó Állományvédelemmel együtt. Olyan módszereken és megoldásokon dolgoznak itt a kollégák, amik az egységes szakmai megoldásokat segítik.
Nem elzárt, hanem élő, eleven intézmény vagyunk, amely figyel a visszajelzésekre. A kutatók körében tervezünk igényfelmérést végezni. A nemzetközi kapcsolatok továbbra is kiemelt fontosságúak, az európai levéltári fórumokon megjelenünk, és hallatjuk a hangunk. Célunk, hogy az iratanyagunk ismertté váljon, és bekerüljön az európai „vérkeringésbe”.
Több könyvet is jegyzett már, mik a legkedveltebb kutatási témái?
A magyar történetírásban, a történettudomány és a jogtörténet/jogtudomány határterületéről nagy hiány mutatkozik olyan színvonalas munkák terén, mint amit például Degré Alajos jogtörténész, a Zala Megyei Levéltár egykori munkatársa tudott felmutatni. Vannak fehér foltok bőven ezen a téren, és én úgy éreztem, hogy tudok újat mondani ezért választottam ezt a kutatási témát. Konkrétabban a népbíróságok, népügyészségek működési mechanizmusát vizsgálom. A jogszabályokat elemzem, a laikus elemek jogszolgáltatásban való részvételét kutatom, az 1945 utáni ítélkezésben részt vevő személyek életútját, pályaképét térképezem föl. Többek közt arra keresem a választ, hogyan nézett ki a végzett jogászok, bírák és a laikusok együttműködése az ítélkezésben?
Kutatásom tárgya továbbá a katolikus egyházi személyekkel szembeni eljárások. Azért is tartom ezt fontosnak, mert az 1945 utáni megtorlások párhuzamot mutatnak az 1956 utáni ítélkezésekkel. Ismétlődéseket, hasonlóságokat figyelhetünk meg, igaz, más körülmények között. A jogszabályok megszületésének körülményeit is vizsgálom, azt, hogy a bíróságok működésére hogyan hatottak a pártutasítások.
Fel szokták vetni a kérdést, hogy megvan-e a megfelelő távolság, hogy fel tudjuk dolgozni ezt a korszakot. Véleményem szerint igen, és nem szabad megvárni, míg mind meghalnak azok, akik elmondhatják, mi is történt velük. Az 1956 utáni megtorlás, pontosabban a politikai perek jogtörténeti elemzésére vállalkoztam a doktori disszertációmban. A munka némileg átdolgozva 2016-ban jelent meg A terror hétköznapjai. A kádári megtorlás, 1956–1963 címmel.
A rendszerváltás 30. évfordulója kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az egykori jogsértő ítéleteknek a helyretétele, jóvátétele még mindig nem történt meg. Generális jogszabályok születtek ugyan, de ezek az egyes elítélteket nem vigasztalják. Nem vizsgáltak át minden egyes ügyet, hogy hol született igazságtalan ítélet és hol nem, leszámítva néhányat, ahol az érintett vagy a leszármazott fölvállalta a bírósági procedúrát.
Találkozom konferenciákon is olyan emberekkel, akik elszenvedői voltak ezeknek a pereknek, és hálásak, hogy valaki foglalkozik ezzel a témával. Írás közben szembesül az ember azzal, hogy nagyon súlyos elhallgatások voltak. Ez éles ellentétben áll azzal, hogy az 1989 előtti időszak sokak emlékében idealizálva jelenik meg. Az emberek persze a fiatalságukra gondolnak, és úgy emlékeznek rá, hogy az egy nyugodt időszak volt. Háttérbe szorul, hogy egyes családok mit szenvedtek el. Ezért fontos ez a feltáró munka.
Találkozott-e ’56-os perben elítélttel, akinek a személyes emlékei összevethetők azzal, amit a peranyag tartalmaz, vagy inkább csak leszármazottakat, családtagokat ért el?
Inkább csak hozzátartozókkal, leszármazottakkal kerültem kapcsolatba, akik gyerekként élték meg az eseményeket, beleértve az 1956 utáni megtorlást, a perek és a börtönbüntetések időszakát. Az 56-os elítéltek többsége sajnos már nem is él. Azonban az csak egy része a történteknek, hogy a gyanúsítottat kihallgatták, vádat emeltek ellene, elítélték és letöltötte a büntetését. Keveset beszélünk arról, hogyan élte meg ezt a család, valamint a további retorziókat, ugyanis azok a börtönnel nem értek véget. A családtagoknak később is nagy hátrányt jelentett az „56-os múlt”, amit évtizedekig hurcoltak magukkal. Az állásukat is sokan elvesztették, gyakori, hogy a lakóhelyüket is el kellett hagyniuk. Rendőri jelentések készültek róluk, sokszor a ’80-as évek elejéig. Az egész családot figyelték, lépéseiket nyomon követték, nem csak az elítéltekét. Sok esetben egyébként még az írásos ítéletet sem kapták meg! Azok az egyéni, személyes sorsok a legmegrázóbbak, amikor a családtagok utólag értesültek róla, hogy hiába írogattak leveleket hozzátartozójuknak, azokat már kivégezték, de kezdetben hírt sem kaptak róluk. Utána már „csak” azt kérdezték a leveleikben, beadványaikban, hogy hol temették el a szeretteiket.
Tervez mostanában új könyvet írni?
Igen, a katolikusok elleni eljárásokról még csak tanulmányaim születtek, de szeretnék egy összefoglaló munkát is írni a témáról. A katolikusok jelentették ugyanis a kommunista hatalom szemében a „klerikális reakciót”, így eleve ellenséges volt velük szemben. Mivel keresztény pártok is alakultak, 1956-ban éppúgy, mint 1945 után, üldözendő politikai riválist is láttak bennük. Az ötvenes években kis túlzással azt is eljárás alá vonták, aki Mindszenty nevét kimondta.
Engedjen meg néhány személyesebb kérdést, hogy olvasóink számára mint magánembert is bemutathassuk. Több mint két évtizede él a fővárosban, de vajon lélekben budapestivé vált-e? Mi az, amit szeret benne, s mivel tölti szabadidejét?
Igazából nem tudtam budapestivé lenni, de nem is igazán akarok. Zalai maradtam, a családi otthonomnak ma is Zalaegerszeget tartom, bár csak két-három havonta járok haza. Az igazi kikapcsolódást, megnyugvást ott találom. Az ottani ismeretségek, barátságok továbbra is fontosak a számomra. Előnyei persze vannak a fővárosi létnek is, gondolok itt elsősorban a kulturális lehetőségekre. Szeretek moziba járni, színházba úgyszintén, bár oda ritkábban jutok el, mivel nem könnyű jegyet szerezni a jó előadásokra. Az Alelnök című filmet láttam legutóbb, elég megdöbbentő képet fest az amerikai demokrácia működéséről.
Szabadidőmben sokat olvasom. Főként a mai, kortárs magyar és külföldi szépirodalmat kedvelem. Aktuális olvasmányaim kapcsán Krusovszky Dénest említeném, akinek épp a regényét olvasom, valamint a norvég írót, Knausgardot, aki naplószerűen, de szépirodalmi módszerekkel írja le a saját életét. Szívesen olvasom a nagyregényeket, például az amerikai Jonathan Franzen könyveit, amelyek az amerikai mentalitást, életmódot mutatják be. Emellett szeretek futni is, főleg a Gesztenyéskertben, vagy a Normafánál, illetve a Margitszigeten futunk a barátnőmmel. Továbbá jógázni is szoktam.
Utazni szeret? Ha igen, hova utazik legszívesebben?
Igen, az utazást is kedvelem, a szakmai utakat éppúgy, mint magánutakat. A spanyolok életszeretete, vidámsága nagyon vonz, nagyon megkedveltem Barcelonát, ahová tavaly jutottam el először. A külföldi tudományos konferenciák arra is jók, hogy felfedezzük, mennyire sokszínű Európa. A holland kollégák felfogásában az ragadott meg, hogy nem utasítják el a piaci szféra szemléletét, mint sokan nálunk, épp ellenkezőleg: megpróbálják bevonni a piaci szereplőket a levéltár működésébe. A máltai levéltárosok munkájában azt tartom elismerésre méltónak, hogy összesen tízen vannak, mégis működtetni tudnak egy nemzeti levéltárat…
Végül az utolsó kérdésünk: mit tanácsol a fiataloknak, a pályakezdő levéltárosoknak?
Próbálom én is felmérni, milyen elképzeléseik vannak a fiataloknak a levéltárakról. Azt vettem észre, hogy a mai diákok is a tudományos kutatást preferálják, ami persze nem baj. A levéltár szak segítséget ad a kutatásaikhoz, megkönnyíti az iratfeltárást, a forráselemzést. Viszont kevés rálátásuk van arra, hogy a levéltárosi munka mit is jelent. Bíztatom őket, hogy az 1945 utáni időszak és a levéltári szakmai feladatok iránt is érdeklődjenek. Ne érezzék azt, hogy egy szörnyű igazságtalanság történik velük, ha új feladatot kapnak, vagy egy új területre helyezik őket, amit még nem ismernek. Kiszámítható szakma a miénk, hosszú távú elhelyezkedést tudunk biztosítani. Azt tanácsolom, hogy legyenek rugalmasak, ne azonnali elutasítással válaszoljanak egy szokatlan feladatra, hogy ők ezt biztosan nem tudják megcsinálni. Tanuljanak, legyenek nyitottak, vállalják az új kihívásokat.
Köszönjük a beszélgetést.
Az interjút készítette: Török Ádám és Völgyesi Zoltán.
Aktakaland 