Nápoly levéltáros szemmel, 4 lencsén keresztül
♦
A CO:OP projekt keretén belül a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) munkatársai számára lehetőség nyílt külföldi kollégái munkakörülményeit és tapasztalatait is megismerni, Madridtól Helsinkiig, Visbytől Nápolyig, Tartutól St. Pöltenig. Mivel nem biztos, hogy az itthon kutatóknak külhoni levéltárral is van ismeretségük, úgy gondoltuk, érdeklődésre tarthat számot olvasóink között a talján levéltári túránk. Így hát elkalauzoljuk Önöket Nápolyba, ám nem csak egy este erejéig. Ha szeretné tudni, milyen Nápoly „szemüveges levéltárosok” lencséjén keresztül, bátran olvasson tovább!
♦
A 4 éves CO:OP projekt programsorozat – mely reményeink szerint már nem ismeretlen olvasónk számára, ha mégis, itt olvashat bővebben róla – idén ősszel ér véget. Záró konferenciáját szeptember 24. és 26. között Nápolyban a II. Frigyes Egyetem rendezte. A helyszín a volt jezsuita kollégium 16. századi épületének alapjain (és oszlopain) épült egyetem volt, amely természetesen már megalapozta a háromnapos konferencia hangulatát. Az eseményen az MNL négy kollégája betekintést nyerhetett az olasz kollégák mindennapi munkájába is.
A nápolyi program
A félévente megrendezett szakmai találkozók záró konferenciáját a 10. születésnapját ünneplő ICARUS találkozóval egybekötve a nápolyi II. Frigyes Egyetem szervezte, ezúttal azt a témát járva körül, milyen a történeti dokumentumok, a kutatás és a társadalom helyzete a digitális korszakban. A konferencia előadásai azon kihívás köré szerveződtek, amellyel a levéltárak szembesülnek az új digitális világban. A három nap során szóba kerültek az erre adott és adandó válaszok, a kutatási módszerek, a levéltáristruktúra-változások, és egyáltalán a történeti dokumentumok kezelésének kérdése a megváltozott körülmények között.
Az egyik fontos felismerés, hogy ma már nemcsak szakemberek és diákok kutatnak, hanem megjelentek olyan „amatőr” kutatók is, akiknek semmilyen történelmi képzettségük nincs, de akik igénylik a digitális kiszolgálást. A levéltáraknak erre a kihívásra is fel kell készülniük, és megfelelő válaszokat adniuk.
A kérdés: mit és hogyan?
A három nap kulcsszavai: Big Data, részt vevő felhasználó közösségek, levéltárak és társadalom, történeti dokumentum, oktatás, kutatás, Citizen Science, párbeszéd, tapasztalatcsere és megosztás, lehetséges megoldások fejlesztése, stratégia.
Éppen ezért úgy szerkesztették meg a programot, hogy legyen alkalom levéltárosoknak és levéltárat használóknak találkozni. Minden szekció egy átfogó nyitó előadással kezdődött, amely felvetett egy kérdést, azt követte egy kerekasztal-beszélgetés, majd a közönségből felkért 2-2 személy tett hozzászólást vagy kérdezett. Végül egy felkért személy összegezte az elhangzottakat.
Első nap – egy eklatáns példa: Venice Time Machine
A vitaindító előadást Frédéric Kaplan, a Lausanne-i Egyetem professzora tartotta, aki az ún. „Velencei Időgép” (Venice Time Machine) kitalálója. Mondandója lényege, hogy az ún. Big Data a jelenkori információrobbanás és a számítógépes adatrögzítés „forradalma” előtt, a múltban is létezett – úgy mint a levéltárakban őrzött információ, amit ha megosztunk, közkinccsé válik. De ez az információ egyelőre papíron van, amelyből digitális tartalmat kell előállítani.
Itt természetesen nemcsak a források digitális másolatban történő közléséről van szó, hanem a jelennel összekapcsolt információ átadásáról is. Ezt a vízióját valósította meg Kaplan a velencei időgéppel, mintegy technikai/technológiai hidat képezve a múlt és a jelen információtartalmai között. De ez csak egy rendkívüli példa, amit minél többnek kell követnie. Kaplan a megoldást a robotika még hangsúlyosabb alkalmazásában látja – a tömeges digitalizációhoz szerinte kapcsolódnia kell a feldolgozásnak is. Mivel lehet tömegessé tenni a feldolgozást? A szövegfelismer(tet)és automatizálásával, például kézírást felismerő szoftverekkel!
Ennek érdekében kifejlesztettek egy olyan karakterfelismerő programot, amely eddig 160 ezer dokumentumot írt át, 4%-os hibaaránnyal. Ennek az a célja, hogy kereshetővé, azonos szavak által pedig összekapcsolhatóvá válnak a tartalmak.
Így a különböző forrásokban található, ugyanazon személyre vonatkozó adatok a név segítségével összekapcsolhatók, amely által egy-egy személy története is összeállhat, például a levelezés révén a kapcsolati háló. Egyetlen kereséssel ezáltal térben és időben egyaránt messze el lehet jutni.
Második nap – felsőoktatás és a kutatás, Citizen Science
A második nap délelőttje a felsőoktatás és a kutatás kapcsolatáról szólt, középpontba állítva a forrásfeldolgozások digitális publikálásának módszertani és technikai kérdéseit. Többnyire egyetemen dolgozó kutatók beszéltek a témáról, akik digitális forráskiadásokat, adatbázisokat készítettek. Bemutattak egy osztrák szimbólum-, aláírás- és illumináció-adatbázist, amely a Monasterium anyagából dolgozik, egy pisai 13. századi kódex (a liguri egyház leltára) digitális feldolgozását, a szerb diplomatikai adatbázist, illetve a Santa Maria Della Grotta Vitulano okleveleinek (1200–1250) digitális kritikai kiadását.
A kerekasztal-beszélgetés a körül forgott, hogy mit tudunk kezdeni az egyre több adattal, hiszen egyre nagyobb a szakadék az emberi és a gépi kapacitás között.
A harmadik szekció kulcsfogalma a Citizen Science volt: azaz olyan területek, ahol a levéltárak a társadalom felé nyitnak, és az állampolgárok tudását becsatornázzák a saját rendszereikbe (például Topotéka, Fortepan).
A bevezető előadást Sipos András, a Budapest Főváros Levéltára (BFL) munkatársa tartotta, aki azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a rengeteg létrejövő tartalmat – mely során nagyon fontos a crowdsourcing (ahol a „tömeg” minden tagja csak egy kis részlettel járul hozzá a teljes feladat elvégzéséhez) – hogyan lehet strukturált tartalommá alakítani.
Az előadó szerint a társadalommal közös tartalmak létrehozásában világos kutatási kérdéseket kell megfogalmazni. Fontos kérdés a résztvevők motiválása, továbbá hogy milyen erőforrások szükségesek, kell-e képezni a résztvevőket, milyen infrastruktúrára van szükség, milyen licenceket használjanak, lehet-e biztosítani a tartalmak tárolásának folyamatosságát, illetve ki kommunikáljon a résztvevőkkel? Mindezek tisztázása a szakszerűség, a strukturáltság és a hosszú távú fenntarthatóság érdekében elengedhetetlen.
Toma Katalin (BFL) a budapesti Topotékával kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg, és azt a következtetést vonta le, hogy egy-egy ilyen jellegű programnál fontos kritérium a szerepek és a felelősségek világos meghatározása, a célok, a módszertan, a munkamenet átgondolása és kidolgozása, a megfelelő oktatás, a felszerelés, valamint az erőforrások biztosítása. Fő kihívás, hogy egy-egy program lezárultával hogyan lehet a fenntarthatóságot biztosítani. A Topotéka esetében nagy hiányosságnak tartja a közös nyelvet, mert a nemzeti nyelveken létrehozott tartalmak nem kapcsolhatók össze. Felvetette azt is, hogyan lehetne a Topotéka jellegű tartalmakat a tudományos kutatás részére is érdekessé és használhatóvá tenni.
Harmadik nap – levéltárak és a társadalom
Az utolsó nap témája a levéltárak és a társadalom kapcsolata volt. A nyitó előadást Thomas Aigner, az ICARUS vezetője tartotta, aki abból indult ki, hogy miközben a levéltárak a társadalmi emlékezet őrzői, anyagai ma is csak részben hozzáférhetők a társadalom részére. Véleménye szerint a digitalizálással eljött az idő, amikor a levéltárak végre megmutathatják, hogy valóban ők az emlékezet őrzői. Ebből következik, hogy nyitottságra van szükség, teljes hozzáférést kell biztosítani a társadalom számára. Azonban nemcsak a levéltárak a társadalmi emlékezet őrzői, hanem maga a társadalom is. Éppen ezért a levéltáraknak érdeke, hogy a társadalom szereplőit is érdekeltté tegyék abban, hogy tudásukat megosszák.
Reisz T. Csaba (MNL OL) kollégánk erre reflektálva azt emelte ki, hogy a levéltáraknak feladata felismerni a társadalom igényeit és arra megfelelő válaszokat adni. Ezt célozta a CO:OP keretében meghirdetett proaktivitás is. Konklúziója az volt, hogy a CO:OP az elmúlt négy év során szervezett programjaival, a digitális tartalmak közlésével ezekre az igényekre megfelelő válaszokat adott.
A horvát előadó, Vlatka Lemić arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalom nem úgy lát minket, mint mi magunkat. Felsorolta, mi mindennek kellene lennie egy levéltárosnak ahhoz, hogy elérje a társadalmat, például tanár, filmes, digitalizáló, író stb. Ezek új készségek elsajátítását teszik szükségessé. Konklúziója, hogy a társadalom használható információkat akar a levéltáraktól.
Maria Östrergen arról számolt be, hogy a svéd levéltárak missziója a náluk lévő információk felfoghatóbbá, érthetőbbé tétele és kontextusba helyezése.
Fortunata Manzi, az olasz előadó tulajdonképpen a levéltári leíró rendszerüket mutatta be, amely a legfejlettebb Olaszországban, és amely által a levéltári anyag mintegy feléről érhető el információ a világhálón. Ennek kapcsán vetette fel azt a kérdést, hogy egy levéltárosi szakmai követelményeknek megfelelő leíró rendszer megfelel-e a felhasználók igényeinek is.
Tomi Ahoranta a finn társadalom igényeinek kiszolgálásáról szólva elmondta, milyen sokat digitalizáltak az elmúlt években. Ezt eddig programszerűen tették, most viszont azt digitalizálják, amire igény van. Hiányossága azonban ennek az elgondolásnak, hogy valóban tömeges digitalizálásról van szó, azonban nem készítenek hozzá adatbázisokat.
Az utolsó kerekasztal-beszélgetés végén felvetődött a levéltárak által nyújtott szolgáltatások honorálásának lehetősége a társadalom részéről, amire egyértelmű volt a válasz: ezekért nem szabad pénzt kérni, mert akik nem tudják megfizetni a szolgáltatásokat, azok elől elzárjuk az információkat.
Kitekintő: a Nápolyi Állami Levéltár (Archivio di Stato di Napoli)
A harmadik nap délutánján a konferenciát lezáró programok egyike a Nápolyi Állami Levéltár meglátogatása volt. A levéltár az egykori nápolyi bencés monostor négy (!) kerengős épületében található, amelyet 1835 óta használnak erre a célra. A legrégebbi irat egy 8. századi adásvételi szerződés, amelyet kőbe véstek és az adott birtok határán helyeztek el. Ezt valamikor a 19. század végén szállították be a levéltárba. A bájos olasz akcentust mellőző, kitűnő angolsággal beszélő Fortunata Manzi levéltáros vezette körbe a kollégákat az épületben.
Nápoly középkori iratait és a legértékesebb anyagokat 1943-ban kimenekítették egy városon kívüli villába, nehogy bombatalálat érje. Amint lenni szokott, a városban maradt levéltári anyag sértetlenül megúszta, a villát pedig a németek tudatosan felgyújtották, így veszett oda a teljes középkori levéltár, benne számos magyar vonatkozású forrással. Érdekesség, hogy a háború után magyar történészek, például Kumorovitz L. Bernát háború előtti nápolyi jegyzeteinek segítségével próbáltak valamit rekonstruálni az elpusztult forrásokból.
Az archivum 25 ezer m2 alapterületen 70 km iratanyagot őriz. Az egykori refectorium (a kolostor ebédlőterme, mérete egy magyarországi csarnoktemplomra emlékeztet) ma előadóterem, falai mentén iratokkal teli polcokkal. Ugyanígy funkcionál a valamivel kisebb, gazdagon festett barokk boltozatú káptalani terem is. Az iratanyagot abban az állapotban tárolják, ahogyan keletkezésükkor, azaz natúr pergamenbe kötve vagy deknizve (keményebb fedelek közé téve). A Bourbonok korának iratanyaga önálló levéltárat képez egy igencsak óriási teremben. A kutatóteremben 35 ülőhely van, a kutatók száma évi 2000 fő, kb. 10 000 kutatási esettel.
A levéltár a gyenge állami finanszírozással nyilvánvalóan nehéz helyzetben van. A feldolgozás terén igen rosszul állnak, például az egyik teremben levéltári segédletként használják az egykori irattári segédleteket is. A digitalizálás jóformán el sem indult, és bár ott is van törvény az elektronikus iratkezelésre, egyáltalán nincsenek felkészülve az e-iratok átvételére. Sőt, eleve kb. 50 éves lemaradásban vannak az iratátvételek területén.
A munkán túl
Szállásunk az egyetem főépületének utcájában, a Via Mezzocannone-n volt. Ez a belváros egyik legforgalmasabb utcája, amely merőlegesen fut le a tengerpart felé. Azonban teljesen más, mint amilyennek egy város közintézményeknek helyet adó fő utcáját képzeljük.
A város pontos kiterjedése kívülálló szemével meghatározhatatlan, hiszen a teljes Nápolyi-öböl egy település-konglomerátum, amely a part mentén – felfutva a dombokra, hegyekre – több tíz km hosszan terül el Baiae-tól Sorrentoig. Mivel a város a görögök óta lakott volt, az egyes történelmi korszakokban különböző központok alakultak ki.
Az a rész, amelyben az egyetem is található, a legrégebbi rész, szűk, egymást derékszögben metsző nagyon hosszú utcahálózattal. Ez a leglepusztultabb terület is egyben, ahol az épületek szervesen ötvözik magukban az egyes építési korszakokat, ahol együtt él a reneszánsz palota kőkeretes ablaknyílása a légkondicionálóval és a belőle lógó kábelekkel. És persze minden ablakban mosott ruhák lógnak.
Ebben a városrészben található a dóm és a többi legrégebbi templom, továbbá főúri paloták, egykori kolostorok. A legmegdöbbentőbb az a tapasztalat volt, hogy itt legalább 2000 év szervesen egymásra épül, a régi épületek nem óvott műemlékek, hanem lakott terek az otthonosság legtermészetesebb velejáróival. Ez egyben azt is jelenti, hogy az épületek koszosak, itt látszólag a műemlékvédelem nem működik és nem tilt semmit, a szűk sikátorokban bármi megtörténhet.
Valóban döbbenetes a szemét hírhedt mennyisége és kezelése, jobban mondva a kezelés teljes hiánya. Az utcán szemétben lépkedtünk: ide-oda kiborítva, majd szétjárva kupacokban állt mindenhol. Még a templomok lépcsői is szemetesek voltak, mert az emberek ott (is) élnek.
És a közlekedés… A szűk utcákban hangosan tülkölve jönnek-mennek a robogók, az autók, miközben hömpölyög a tömeg. Alig látni olyan autót, amelyik ne lenne legalább meghúzva, vagy ne szikszalaggal lenne felerősítve a visszapillantó tükre. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán használnak biztonsági övet, kisgyermekekkel az ölükben vezetnek, még a robogón is. Mindehhez társul a dél-olasz vallásosság számos megnyilvánulása, ami az utcákon is érzékelhető: különleges, az épületek falához rögzített magánszentélyek lámpásokkal, betegek vagy halott rokonok képecskéivel.
Az első délutánt, estét városnézéssel töltöttük. A lakóhelyünk nem messze volt a Szent János tértől, amely amolyan találkozóhely. Szombat éjjel is ott gyűlik össze a legnagyobb tömeg. Állva isznak, esznek, beszélgetnek, kiabálnak. Egyébként is mindenki az utcán él, ott eszik, beszélget, játszik, rúgja a labdát. Valamennyi utca bazaltlapokkal van lekövezve.
Másnap – szigorúan saját költségen – Pompeibe indultunk, útba ejtve Nápoly legelső pizzériáját, a San Michele-t, majd áthaladtunk a vasárnapi halpiacon. Pompeit, a hamu lepte várost folyamatosan tárják fel. A képeken is jól látszik, elég nagy városról van szó, ahol rendezett utcahálózatban egyforma építésű házsorok és döbbenetes római paloták váltják egymást. A paloták mindegyikében házi szentély van, nyitott tetővilágítás, átriumos udvar, némelyikben fürdő. A városi közfürdő szintén elképesztő, boltívei gazdagon díszítettek, a falak mentén fülkék a fürdőzők kencéinek és törölközőinek. Láttuk a híres pékséget a gabonaőrlő kézi malmokkal és az ókori „pizzasütővel” (azaz kenyérsütő kemencével). A fórumon látványraktárakat alakítottak ki a megmaradt házi eszközök bemutatására. A legnagyobb tömeg a piros lámpás háznál tolongott (hol máshol?), ahol éppen ezért csak egy pillantást lehetett vetni a kurtizánok kőágyaira. A már feltárt óriási terület mellett még legalább akkora részek várják a régészeket; a feltárás még több generáció számára biztosít munkát. A színház és az amfiteátrum teljesen rekonstruált állapotban látható, ma is betöltik eredeti funkciójukat.
Hétfőn az előadások csak délben kezdődtek, így délelőtt még elmentünk a dómba, amelynek védőszentje San Gennaro, azaz Szent Januáriusz. Különös élményben volt részünk: most volt ugyanis a híres vérereklye őszi ünnepe, és mivel nyolcados ünnep, jutott élvezet a hétköznapokra is. Az oldalkápolnában (amely akkora, mint egy kisebb templom) éppen szertartás volt, majd azt követően két carabinieri kíséretében kivitték San Gennaro vérét a főoltár elé, ahol a zarándokok megcsókolhatták.
Ezután még jutott időnk elmenni a Santa Maria di Donnaregina templomba – aki ismeri Prokopp Mária könyvét, Nápolyban járva biztosan nem hagyja ki ennek megtekintését. Ez a gótikus templom ugyanis a legértékesebb magyar emlék Nápolyban, amelyet Mária királyné, IV. László testvére, II. Anjou Károly nápolyi király felesége építtetett. Itt található gyönyörű szép gótikus síremléke, valamint a magyar szenteket ábrázoló, teljes falfelületet beborító falképciklus. A záróköveken és a szentély gótikus boltozatán mindenütt az Árpád-ház címere látható. A templom ma a restaurátorképzés központja, így aztán gyönyörűen restaurált és minden oda nem illő berendezéstől mentes.
A „kötelezően meglátogatandó” magyar emlékeknél maradva még egy állomásra szakítottunk időt. A San Giovanni a Carbonara-ra, ahol Nápolyi László fantasztikus síremléke áll a szentély közepén, mint egy oltár, magyar címerekkel és szentekkel kísérve. A síremlék mögött álló egykori szentély tetőtől a plafonig középkori freskókkal van díszítve, legtöbbjén bencés szerzeteseket lehet látni. Itt található az a mázascserép-padlózat, amely színvilágában Aragóniai Beatrix-korabeli kerámiákra emlékeztet.
S ha már Beatrix, még egy magyar vonatkozás az ún. Castel Nuovo a tengerparton, amelyben Mária királyné lakott, és ahol később Beatrix nevelkedett. Ezen séta során kerestük meg a Castel d’Ovo (régi palota) épületét, és mentünk fel a tetejére. Ez a tengerre nyúló földnyelven épült palota volt Mária királyné első lakhelye. Tetejéről gyönyörű a kilátás a Nápolyi-öbölre, a Vezúvra és Capri szigetére.
A konferencia első napjának estéjén közös vacsora volt a Nemzeti Bank palotájának belső udvarán. Az antipastik (előételek) előtt azonban körbevezettek minket a levéltárban. A kontraszt az állami intézménnyel összevetve kiáltó volt. Modern terek, funkciójukat vesztett iratok látványraktárrá rendezve, multifunkcionális és interaktív bemutató sarkok, filmek. Pénz ugyanis bőven van. A levéltár anyaga a középkorra nyúlik vissza, a koraújkortól kezdve megvannak a mai bankszámláknak megfelelő conto-könyvek, a plafonokról pedig – mint egy gyroshúshenger – lógnak a felfűzött váltók. Arra rendezkedtek itt be, hogy a szűkszavú bejegyzésekből jól csengő történeteket rakjanak össze, és ezt látványelemekkel megspékelve bemutassák. Legutóbb egy Pablo Picassonak szóló megrendelést találtak, ahol a megrendelő pontosan megfogalmazta, milyen képet szeretne. A kép nem ismert, nem tudni, elkészült-e valaha, de a nemrég megrendezett Picasso-kiállításon ezt az iratot kiállították, így a művészettörténész szakmának feladták a házi feladatot.
A fogadáson tarantellákat hallgathatunk élőben, és még táncoltunk is. Éjszaka…
A blogbejegyzést írta: Jakab Réka és Szakács Annamária
A fotókat készítette: Jakab Réka
Aktakaland 