Honnan ered a székely írás?

A székelység a Kárpát-medencében

♦

A székelyek és a székely írás eredetével kapcsolatosan több elgondolás van. A székelyek török népektől való származásának alátámasztására az egyik döntő érv eddig a korábban rovásírásnak nevezett székely írás volt. Most azonban kiderült, hogy a székely írást a Kárpát-medencében, az angolszász–ír papoktól még Árpád honfoglalása előtt vették át az egykori Avar Kaganátus nyugati határát védő, a Karoling-korban is ott élő székelyek. A Valóságban megjelent tanulmány rövid összefoglalója következik.

♦

A székelyek eredetére vonatkozó elméleteket többen is összefoglalták a közelmúltban. Noha eltérő nézetek is vannak, bizonyosnak mondható, hogy a Kárpát-medencébe érkező székelység nem török eredetű, majd később elmagyarosodott népcsoport, hanem Árpád honfoglalása előtt a magyarok közül szakadtak ki és ősi, magyar nyelvüket őrzik a mai napig.

A székely írás eredete nincs összefüggésben a székelyek eredetével, annál inkább kapcsolódik a Kárpát-medencében való tartózkodásuk korai történetéhez. Ennek kezdetére, területi elhelyezkedésükre és helyváltoztatásaikra vonatkozóan több, egymással szemben álló elképzelés született. A legújabb kutatások fényében úgy tűnik, hogy az Anonymus által leírtakon túl László Gyula feltételezéseinek egy része is bizonyságot nyer a különböző tudományágak legújabb eredményei révén.

Benkő Elek nagy körültekintéssel fogalmazta meg a székelységről: „Az a benyomásunk, hogy az önálló népnévvel rendelkező, bizonyos tekintetben valóban külön népként fellépő, mindazonáltal idegen nyelvűséget nyomokban sem mutató középkori székelység embertani képének és az Anonymus közléséből ismert Attila-hagyományunknak bizonytalan és távoli múltba mutató jellege nem a véletlen műve, hanem olyan részlet, ami arra utal, hogy a bennünket most érdeklő folyamatok a 12–13. századhoz képest sok évszázaddal korábbi időkben zajlottak le. Ilyen gyanút alapozhat meg a számos mesterségesen konstruált elemet és feltűnően kevés, biztosan török eredetű írásjelet tartalmazó székely (rovás) írás ábécéje is. Az antropológiai vizsgálatok e gyanút területi és kronológiai értelemben is körvonalazták, amennyiben az embertani anyag közvetlen kapcsolatait nem Erdély és a szomszédos területek embertani anyagában, hanem az avar kor és a Karoling-Dunántúl antropológiai leletei között találták meg.” (Benkő Elek: A székelyek „magyar” eredetéről. In: Székelyföld története I. Székelyudvarhely, 2016. 126.)

Az antropológiai vizsgálatok a Karoling-kori Pannóniára utalnak, a nyelvjáráskutatás eredményei szerint pedig a székelyek a mai Őrvidék (Dél-Burgenland, Vas megye); az Őrség (Zala megye) területén; Baranya és Valkó megyében; továbbá Pozsony vidékén és a Moson környékén lakhattak. Később az Őrvidék és az Őrség területén lakó székelyek egy része Marosszékre, Csík- és Háromszékre; a Pozsony vidéki és a Moson környékén lakók Marosszékre; a Baranya megyében lakók Biharba majd/és Telegdiszékre települtek, akárcsak a Valkó megyében és a Királyföldön lakók.

Amennyiben a székelyek három törzse a Kárpát-medence nyugati területén lakott, akkor jóval nagyobb területen sokkal nagyobb számú népesség lehetett, mint amennyit a nyelvjáráskutatás ki tudott mutatni. Ennek az az oka, hogy eredetileg a nyugati határ mentén földművelésből és állattenyésztésből élő, mesteremberekkel rendelkező, de harcosaik miatt elsősorban határvédő szerepet betöltő székelység, nem foltokban, hanem igen hosszan elnyúló, összefüggő területen került letelepítésre. Erdélybe történt áttelepítésükre pedig akkor kerülhetett sor, amikor már nem nyugaton, hanem keleten volt rájuk szükség, és ott szintén egybefüggő területen laktak.

A térképen különböző idősíkokban és csak a témánk szempontjából jelenleg fontos székely csoportok láthatók. A Kárpát-medence nyugati részén a székelység legkésőbb a 9. század elejétől – nyelvjárásuk alapján – megállapítható településterülete került feltüntetésre, és e tömbök között feltételezhető a később áttelepített székely lakosság szállásterülete. Jól kirajzolódik az a védelmi vonal, amely mentén laktak. A Kárpát-medence keleti részén a különböző nyelvjárást beszélő székelység székeinek a 14. századtól meglévő határa látható, amiből következtethetünk arra, hogy – feltételezhetően Árpád honfoglalása után rövid időn belül – hova települtek.

De mikor és hol voltak együtt a székely írás létrejöttéhez szükséges feltételek? Amennyiben feltételezzük, hogy a székelyek jórészt a Karoling-kori Pannóniában, annak is – a nyelvjárásaik alapján – jól meghatározható területein laktak, a következő lépésként azt kell megvizsgálni, hogy milyen körülmények között éltek. Szőke Béla Miklós kutatásai (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Budapest, 2014.; Szőke Béla Miklós: A Kárpát-medence a Karoling-korban és a magyar honfoglalás. In: Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés. Szerk.: Sudár Balázs – Szentpéteri József. Budapest, 2014. 31–42.) alapján fő vonalakban az alábbi kép rajzolódik ki. Nagy Károly birodalmának keleti részén a fegyverek helyett a diplomáciára támaszkodott, amikor a Kárpát-medencében a térség pacifikálásával, a keresztény hitre térítéssel, és a birodalom vazallusi rendszeréhez csatolással igyekezett hatalmát megszilárdítani. Amikor 811-ben Aachenben az avar uralkodó személyes követe és képviselője, valamint a Duna feletti szlávok fejedelmei és előkelői összegyűltek, hogy az új hatalmi helyzetet szentesítve megteremtsék a tartós békét, Nagy Károly tárgyalópartnerei már mind keresztények és hűbéres alattvalói voltak. A tárgyalások következményeként a Dunától nyugatra lévő – talán még az Avar Kaganátusból örökölt – közigazgatási egységek a Karoling Birodalom legkeletibb tartományai lettek, igazgatásukat részben a birodalmi, részben a helyi arisztokrácia soraiból kikerülő főhivatalnokok végezték.

Tegyünk itt egy kis kitérőt! A térség már említett pacifikálása során a legfontosabb eszköz a keresztény hitre térítés, aminek feltétele volt az írás ismerete. Ebben a korban a Kárpát-medencében a nyelvek és az írások gazdagsága tapasztalható az itt élő népek, népcsoportok változatossága miatt. Nagy Károly angolszász és írországi kelta misszionáriusokat hívott birodalmába, akik alaposan ismerték a Szentírást, így a második nyugati császárság tanítómesterei lehettek. Udvarának legkiemelkedőbb egyházi személyisége a kelták között nevelkedett angolszász szerzetes, a yorki Alcuinus volt, de a nyugati kultúra újjáteremtésében vizigót, teuton és itáliai tanácsadók és papok is részt vettek. Mivel a német területeken a keresztény kultúra terjesztése főként az ír misszionáriusok feladata volt, ezért a Karoling-kori hittérítő tevékenység központjai a kelta egyház hittérítői által alapított vagy reformált kolostorok voltak. Közülük is kiemelkedik Fulda, a Boden-tó melletti Reichenau, és a svájci Sankt Gallen kolostora.

Az ír és angolszász kapcsolat ismeretében természetes, amit több Karoling-kori kódex bizonyít, hogy e kolostorok tudós személyei ismerték az angolszász futhorc ábécét, azt különböző változatokban – akárcsak az akkor ismert többit – feljegyezték. Közéjük tartozik például a Codex Vindobonensis 795, amelyben 800 körül „’Formae litterarum septemtrionalium seu runarum’ cum nominibus earum” cím alatt a 20. oldalon olvasható a napjainkban „Salzburg Futhorc” néven emlegetett, 28 rúnából álló ábécé. A kódex Arnóhoz (740–821), a salzburgi érsekség első érsekéhez kötődik, abban egyebek között a görög és a gót betűkről, ábécékről is olvasható ismertetés.

Egy másik, a Reichenau szigetén lévő apátságban Walahfrid Strabo által 825–849 között írt, ma Sankt Gallenban a Stiftsbibliothekban Codex Sangallensis 878 jelzet alatt található kódex 321. oldalán szintén megtalálható egy ilyen ábécé.

A Sankt Gallen kolostorában a 9. század második felében oktatási célra összeállított, Codex Sangallensis 270 jelzet alatti kódex 52. oldalán hasonló ábécé olvasható.

Azonban nem csupán a kódexek, hanem az egyház számára oly nagy jelentőségű tárgyak, például ereklyetartók is eljutottak ilyen felirattal a Frank Birodalom keleti részébe. Bizonyíték erre a korábban a gandersheimi apátságban őrzött, ma a Braunschweig tartományban található Herzog Anton Ulrich Museumban lévő, többek között Brunswick Casket néven ismert, elefántcsont faragással díszített gyönyörű darab, amelynek alján a téglalap alakú fém vázon körben kétszer ismétlődik meg az angolszász futhorc ábécé betűivel írt szöveg. A legújabb eredmények szerint a felirat egy, a latin és a futhorc ábécét jól ismerő, nagy műveltségű egyházi személynek köszönhető.

 

Térjünk vissza Szőke Béla Miklós kutatási eredményeihez. Priwina a mai Zalavár-Várszigeten építette fel székhelyét, Mosaburgot, amely mind a világi közigazgatásnak, mind a keresztény térítésnek a centruma lett. A Karoling-adminisztráció berendezkedésekor Pannóniát térítési és ennek nagyjából megfelelő világi közigazgatási körzetekre osztották. A Rábától északra fekvő terület a passaui, a Rábától a Dráváig húzódó a salzburgi püspökséghez, a Dráva és a Száva közötti rész pedig az aquileiai pátriárkához tartozott. Mosaburg Alsó-Pannónia, egy résztartomány székhelye volt, és a salzburgi püspökséghez tartozott; az érsek majdnem minden karácsonyt itt töltött, és felszentelte azokat a templomokat, amelyek időközben felépültek. Ez a terület egy keresztény állam része volt, írástudó papokkal, egyházi személyekkel.

867 körül bukkant fel a dunántúli tartományban Konstantin (Cirill) és Metód, akik több hónapon át tevékenykedtek Mosaburgban is, sőt a pápa Metódot hamarosan Pannónia érsekének szentelte fel. Ekkor Adalwin salzburgi érsek szükségesnek tartotta egy terjedelmesebb irat összeállítását (az úgynevezett Conversiót), amiben felsorolta, mi mindent tettek az elmúlt 75 évben a térség megtérítéséért. Részletes ismertetés olvasható az itt folyt térítő munkáról és ennek a központjáról, Mosaburgról.

A Mosaburgban előkerült kivételes jelentőségű írásos emlékek – a latin nyelvű görög, rovással íródott bolgár-török és glagolita betűkkel készített szövegek – arra utalnak, hogy itt egy több nyelven beszélő, többfajta írásmódot használó művelt réteg lakott. Ez utóbbi bizonyítja, hogy a glagolita írás – melyet a hagyomány szerint a szláv nyelvet thesszalonikéi származásúként jól beszélő Konstantin bizonyos, a görög ábécé betűivel leírhatatlan szláv hangzók rögzítésére alkotott – létezett már a 9. század közepén.

A fentiek alapján az alábbi következtetésre jutottam: itt, a salzburgi püspökséghez, majd érsekséghez tartozó Alsó-Pannóniában élő székelyek a keresztény térítés során, mivel nem rendelkeztek önálló írással, akárcsak a hasonló helyzetben lévő szlávok, rá voltak kényszerítve az írásbeliségre. A magyarul beszélő, önálló népi tudattal rendelkező székelyek nem akarták sem a szláv, bajor, frank vagy egyéb népek, népcsoportok által használt írásrendszereket átvenni, hanem sajátot alkottak. Nem kívántak azonban teljesen eltérni a korábbi Avar Kaganátusban élő törökös népek által használt írástól, ugyanakkor a Karoling Birodalom térítőitől egy azokhoz hasonló, bár térben távoli írásrendszert, az angolszász futhorcot megismerhették. Annak betűit használták fel az önálló székely írás megteremtéséhez, de nem szolgai módon, hanem külön gondot fordítottak arra, hogy a jelek hangértéke ne ugyanaz legyen, mint a felhasznált írásrendszerben. Megalkotói művelt székely emberek voltak, akik így biztosították, hogy a székely nyelven leírt szöveget az angolszász Futhorkot Fuþorc használók ne érthessék meg, így az csupán a székely írást ismerők kiváltsága lett. A futhorc általában balról jobbra haladó írásirányával szemben – hasonlóan a Kárpát-medencében használt rovásírásokhoz –, az írást jobbról balra vezették, és amint az ilyen esetekben megfigyelhető, a szimmetrikus jelek változatlanok maradtak, a többi betű képe pedig tükörbe átfordult.

Az angolszász Futhork és a Nikolsburgi ábécé

Bizonyítékként az angolszász futhorc és a székely írás betűinek összevetése szolgál, amelyet a mellékelt táblázat szemléltet. Megállapítható, hogy a nikolsburgi ábécé betűi és az angolszász Futhork különböző változatait ismerő személytől, vagy azt ötvöző ábécéből átvett betűk között 19 azonos. Mivel a szakemberek feltételezése szerint egy korabeli írásrendszer kb. 20 betűből állt, egyértelmű, honnan származik a székely írás alaprétege: az angolszász futhorc írásból. Ezek a betűk semmit nem változtak a székely írás megteremtése és a nikolsburgi ábécé feljegyzése között eltelt több mint hat évszázad alatt.

Igazolást nyert Vásáry István évtizedekkel ezelőtt tett megállapítása: „az alfabétumokat legtöbb esetben tudós ember vagy emberek állítják össze, s nem szerves fejlődés eredményei, mint a nyelvi tények”. (Vásáry István: A magyar rovásírás. A kutatás története és helyzete. Keletkutatás. Budapest, 1974. 168.)

A népesség egy részének – az egyes nyelvjárási tömbökön belül több helyről – Erdélybe való áttelepítése valószínűleg több hullámban ment végbe, és később a helyben maradott csoportok és a távozók közötti kapcsolat hosszabb időn keresztül fennmaradhatott – váltakozó, de egyre gyengülő intenzitással. A helyben maradt népesség nem szívódott fel a később érkező magyarságban, hanem sokat megőrzött nyelvi és kulturális sajátosságaiból, azokat a mai napig ki tudja mutatni, és párhuzamba tudja állítani az Erdélyben találhatóval a nyelv- és néprajztudomány.

A keresztény hit felvétele a székelyek különböző csoportjainak körében valószínűleg eltérő intenzitással terjedt el, így a székely írást ismerő egyházi személyek száma is eltérő lehetett az egyes csoportok között. Használata valószínűleg már annak kezdete után hamar háttérbe szorulhatott, amikor a frankok uralmának megszűnése után néhány évtizedre ismét megerősödött a pogány hit.

Árpád honfoglaló magyarságának megtérítése, a keresztény egyház megszervezése – a frank és a bizánci missziók tevékenység után, részben azzal párhuzamosan – az államalapítás idején bontakozott ki, szorosan összekapcsolódott a latin írásbeliség használatával. Ezért nem terjedt el a magyarság körében a székely írás, így maradt az kizárólag a székelység szűk rétegének értékes kulturális kincse. A székelyeken kívül a székely írást a magyar lakosság nem ismerte, és nem az történt, hogy a hagyományőrzőbb lakosság körében maradt fent egy általánosan ismert ősi tudás.

A magyar nyelvet korábban is a legrégibb írásbeliségű nyelvek között tartották számon, amely „a 13. századig visszanyúló és nem sokkal későbbi időtől már folyamatosnak tekinthető írásbeliségével lényegileg csak 15–20 ma élő, a korábbi középkorban már írásbeliséggel rendelkező európai és ázsiai nyelv mögött marad el, s néhány olyan nyelv mögött, amelyeknek több-kevesebb folyamatossággal, kihagyással sajátnak tekinthető írásbelisége az ókorig nyúlik vissza. Ilyen értelemben a magyar nyelv irodalmi és kulturális presztízse tekintetében is igen szilárd helyen áll.” (Herman József – Imre Samu: Nyelvi változás – nyelvi tervezés Magyarországon. Magyar Tudomány, 1987. 7–8. sz. 527.)

MNL OL P568 – 45. tétel – No. 17/1.

A székely írás eredetével kapcsolatos újabb eredmények szerint azonban négy évszázaddal korábbra, a 9. századra nyúlik vissza a magyar nyelv írásbelisége, s ez a tény nemcsak kultúrtörténeti szempontból fontos, hanem a székelység és az egész magyarság identitását is erősítheti.

Különösen érdekessé teszi a székely írást, hogy nem Keletről hozott vagy itt lévő, keleti eredetű írásból alkották meg, hanem a nyugati kereszténységhez kapcsolódva, nyugati írás volt a forrása.

A tanulmány teljes terjedelmében, megfelelő hivatkozásokkal és lábjegyzetekkel a Valóság című folyóirat 2017. évi augusztusi számában, a 75–94. oldalon jelent meg.

A szerzőnek a székely írásról szóló korábbi írása itt olvasható.