Aktakalandorok rovatunk számára készítettünk interjút a Magyar Nemzeti Levéltár 2017 áprilisában kinevezett új főigazgatójával, a korábban általános főigazgató-helyettesi posztot betöltő Szabó Csabával. A tudományos pályaívet és a levéltárat érintő kérdéseken kívül az első levéltári emlékekről, valamint utazásról, kikapcsolódásról és hagyományőrzésről is szó esett a beszélgetésben, amit két részben közlünk.
♦
Mik voltak első meghatározó emlékei a történelemmel kapcsolatban, hogyan vált történésszé, levéltárossá?
A történelemmel kapcsolatos első igazi emlékem első osztályos koromig nyúlik vissza. Amikor még nem tudtam olvasni, édesanyám az Egri csillagokból olvasott fel esténként. Én pedig, mint az a tanár, aki egy leckével jár a diákok előtt, az este hallott történeteket másnap mindig elmeséltem az osztálytársaimnak, persze jóval színesebben. Nagyon nagy sikerem volt!
Szerencsémre a zalaegerszegi általános iskola ötödik osztályában kiváló történelemtanárom akadt Laczik Pali bácsi személyében. Hihetetlen nagytekintélyű ember volt, annak ellenére (vagy éppen ezért?), hogy soha senkit nem fenyített, pedig akkoriban a fenyítés még része volt a nevelésnek. A 2. doni hadsereggel megjárta az orosz frontot tüzértisztként, ahol légnyomást kapott, minek következtében folyamatosan járt a feje jobbra-balra. Ebből adódtak komikus esetek: amikor egy történelmi esemény évszámában nem voltunk biztosak, a fejmozgásából próbáltunk következtetéseket levonni az évszám helyességét illetően – nem sok sikerrel.
Szerettem a történelmet. Történelmi olvasókönyveket olvastam a hivatalos történelemkönyvek mellett, melyekben ókori és magyar középkori legendák, regék, mondák voltak. Imádtam ezeket olvasni.
Az első levéltárhoz kötődő emlékem is elég korai, Pali bácsi 7–8. osztályban meghirdetett történelem szakköréhez köthető. Olyan komoly feladatokat adott ott nekünk, amelyek megoldásához a helyi levéltárba kellett mennünk. Ennek kapcsán ismertem meg a levéltárosi körökben is fogalomnak számító akkori főigazgatót, Degré Alajost, becenevén „Lojzi bácsit”, aki a márciusi ifjú, Degré Alajos unokája volt.
A következő emlékeim a gimnáziumi levéltári órák, amiket a szenzációs humorú Halász Imre tartott. Ő volt igazából az, aki olyan „szívó” hatást gyakorolt rám, hogy 16 éves koromtól kezdve folyamatosan bejártam a Zala Megyei Levéltárba. A gimnázium negyedik osztályában kezdtem el OKTV dolgozatot írni egy Mátyás korabeli témáról – ekkoriban még középkorász szerettem volna lenni –, mellyel huszonvalahányadik helyezést értem el, pontosan már nem emlékszem rá. Megyei szinten ez nagyon jó eredmény volt, mely nagy önbizalmat adott – ekkor fogott meg a kutatás íze.
Meghatározó személy volt számomra Halász Imrén és Lojzi bácsin kívül Szabó Béla bácsi, aki szintén levéltári igazgató volt korábban. Mindhárman nagyon műveltek, akár paleográfia, akár idegen (latin, francia, angol, német) nyelvek terén. Nagyon nagy koponyák voltak.
Gimnázium után sajnos nem vettek fel az ELTE-re, ahova történelem és magyar szakra jelentkeztem. A gyengébb orosz és matek érettségi jegyeim mellett, amelyek szintén beleszámítottak a felvételi pontokba, a KISZ-tagsággal járó pluszpontokra sem számíthattam, ugyanis 16 éves koromban kiléptem a szervezetből.
A sikertelen próbálkozás után Zalaegerszegen a levéltárban helyezkedtem el, ahol a jelenlegi igazgatóval, Molnár Andrással voltunk kezdők és szobatársak. Az alatt az egy év alatt rengeteget tanultam a hihetetlen nagy tudású Kapiller Imrétől levéltárról, történelemről, aki a szemléletemet is formálta. Mindent tudott a Zala Megyei Levéltárról, akár csukott szemmel is megtalálta volna a kért iratokat a raktárban.
Családi okokból – mivel édesapám korán meghalt – közel szerettem volna maradni családomhoz, ezért a szombathelyi tanárképző főiskolára jelentkeztem történelem–magyar szakra. Itt második évben OTDK-ra beadtam még egy Zala Megyei Levéltárban elkezdett munkámat, melyben egy nagyon érdekes témával, az egyházi nemesek rétegével foglalkoztam. A szakirodalmat lapozgatva találtam erre a témára. Mivel az egyházi nemesek kérdésével csak nagyon kevesen foglalkoztak – Szekfű Gyula, Bolla Ilona, Borosy András –, elég mélyen beleástam magam a témába. A legérdekesebb az volt, hogy a tihanyi apátság egyházi nemeseit kutatva egy oklevélben felfedeztem egy kőtornyot, amit a veszprémi régészeti topográfia sem tartalmazott. Az OTDK-n végül első helyezést elnyerő munkámat elküldték Kubinyi Andrásnak is. Ő bíztatott, hogy a főiskola elvégzése után menjek Pestre és foglalkozzak középkorral. Ezen én is komolyan gondolkodtam akkor. Abban az időben faltam a francia történészek, az Annales-iskola könyveit – jobban érdekeltek az életmódkutatások a politikatörténetnél, például egy apátság életmódja.
Ezután külföldön kezdett bele egyetemi tanulmányaiba.
Az OTDK-n elért első helyezésemnek köszönhetően megismerkedtem Szántó Konrád ferences egyháztörténésszel, A katolikus egyház története című, háromkötetes mű szerzőjével, aki atyai mentorom lett. Az ő hathatós közbenjárásának, valamint Várszegi Asztrik főapát úr segítségének köszönhetően kaptam egy németországi ösztöndíjat 1991-ben. Ennek egyik feltétele egy német középfokú nyelvvizsga volt, melyet tíz hónapon belül kellett letenni. Többféle próbálkozásom volt a nyelvtanulást illetően: családtag segítségével, au-pair-kedéssel. Az igazi előrelépést azonban egy ingolstadti ferences szerzetes, Pater Johannes Baumeister segítségével értem el. Az idős atyához 9 hónapon keresztül minden egyes nap jártam németezni egy-másfél órát, aminek eredményeképpen sikeresen letettem a nyelvvizsgát. 1992 novemberében így elkezdhettem tanulmányaimat az Eichstätti Katolikus Egyetemen, ahol történelem, gazdaság- és társadalomtörténelem, valamint művészettörténet szakra vettek fel.
Ekkor még mindig középkorász szerettem volna lenni. Mivel abban a félévben a neves német történész, Harald Dickerhof professzor nem tartott szemináriumokat, segédjéhez, Helmut Flacheneckerhez jártam. Kutatási területemnek a száli frank uralkodókat és kísérleteiket a magyarok leigázására választottam, a Szent István és Imre közötti időszakban. Az erről írt – s még most is idézett – cikkem újdonsága az a megállapítás volt, hogy Aba Sámuel 1044-es Keleti birodalmi betörését tekinthetjük az utolsó kalandozó hadjáratunknak. Flackenecker a munkámra csak hármast adott, ami mélységesen felháborított. Ezért a Passaui Egyetem híres középkorászának, Egon Boshoffnak is elküldtem munkámat, aki hatalmas alázatot tanúsítva kijavította – tárgyi tévedésektől kezdve az utolsó stiláris hibáig mindent. Példaértékű, hogy valaki ilyen szinten segít egy hallgatónak. Ezt a fajta alázatot tanultam meg tőle, de ugyanúgy Kubinyitől, vagy Borosy Andrástól: mindegy mekkora koponya vagy, vagy a Jóisten hova tett, segíthetsz a másiknak. Végül is lehozták ezt a publikációmat, de ezzel véget ért a középkoros karrierem.
Mi okozta a váltást?
Pontosabban „ki” lenne a helyes kérdés. Egy új professzor jött az egyetemre, Leonid Luks személyében, akivel mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Luks lengyel származású, Oroszországban nevelkedett zsidó professzor, aki a jeruzsálemi egyetem elvégzése után Németországba költözött. A bolsevizmust és a fasizmust hasonlította össze kutatásaiban. Ez 1992/93 fordulóján számomra olyan volt, mintha fejbe ütöttek volna. Ugyan katolikus családból származom, és magam is hívő katolikus vagyok, de a magyarországi egyházüldözés és Mindszenty üldözése nem volt otthon a családban beszédtéma. Németül olvastam először Mindszenty emlékiratait. Olyan nagy hatással volt rám, hogy mennyi minden érdekesség van, amiről nem is tudok! Ehhez képest a középkor egy zárt világ, persze lehet ott is érdekességeket találni. De sokkal jobban kezdett izgatni az, hogy mi történt a közelmúltban, Sok mindenről úgy gondoltam, hogy azért van így, mert néhány évtizeddel ezelőtt tévútra ment. Ez nagyon izgatott és váltottam, amiért Kubinyi András neheztelt is rám, és amit sajnos nem sikerült tisztázni vele. Ennek ellenére nem bántam meg a váltást.
Sorsszerűség vagy a Jóisten keze, mindenesetre a katolikus egyház történeténél megmaradtam. Magiszter-munkámat is ilyen témából írtam, „sehr gut” minősítéssel. A tihanyi egyházi nemesek témaválasztásával ellentétben itt inkább tudatos volt a választás, Szántó Konrádra való tekintettel. Vissza szerettem volna adni neki valamit abból, amit tőle kaptam. Érdekes, hogy akkor még nem is tudtam, hogy ő is börtönben ült 1957 után.
Ekkor már dolgozott a Fővárosi Levéltárban (BFL), illetve a PhD-tanulmányait is elkezdte Németországban. Hogyan lehetett ezt a kettőt térben és időben összeegyeztetni?
Az egyetem befejezése után Luks professzor egyből felajánlotta, hogy szerez nekem egy ösztöndíjat Németországba, hogy folytassam PhD-n a témát. Ezt 1997-ben rögtön el is kezdtem, párhuzamosan a levéltárosi munkámmal. A fokozatomat 2000-ben szereztem meg. A kettőt össze lehetett egyeztetni, hiszen a törzsidőszakban elvégeztem azokat a stúdiumokat, amik a képzéshez kellettek. Ezek után néha kellett csak egyeztetni a professzorral és kiutazni Bajorországba.
A BFL-ben végzett munkám kihívásai közé tartozott az akkoriban megjelent adatvédelmi és levéltári jogszabályok alkalmazása. Hasznos éveket töltöttem ott, jogszabályokkal, szervekkel, iratképzőkkel ismerkedtem. A szobatársamtól Sipos Andrástól nagyon sokat tanultam, valamint Póth Piroskától, aki sajnos azóta meghalt. De említhetem akkori főnökömet, Szegőfi Annát is, aki példás szigorával hatott rám.
Varga László akkori főigazgató fiatal csapatot alakított ki, többek között Sarusi Kiss Bélát, Mikó Zsuzsannát, Kenyeres István mostani főigazgatót, továbbá Sipos Andrást vitte oda. Támogatásának köszönhetően jelent meg már 1998/99-ben egy önálló, kis forrásközlő kötetem Kispest történetéről (a BFL-ben a peremterületi referencia tartozott hozzám).
Az igazán nagy munka az Egyházügyi hangulat-jelentések volt, ami a Párhuzamos Archívum forrásközlő sorozat keretén belül jelent meg. Az első kötet az Imrédy-per anyaga volt (Imrédy Béla a vádlottak padján, Sipos András és édesapja, Sipos Péter gondozásában), a második kötet az én munkám, amely 2000-ben jelent meg. Ebben nem egy III/III-as ügynök, hanem egy olyan nyugdíjas iskolaigazgató, tanárember jelentéseit adtam közre, aki önszántából jelentett papokról, misékről, hívekről. Ez egy sikerkönyv és nagyon jó debüt volt akkor.
Egy éven belül megcsináltam a következő kötetet, ami a Grősz-per dokumentumait adta közre, ugyancsak a Párhuzamos Archivum sorozatban. Ezt a munkát különösen élveztem, úgy, mint amikor egy régész rátalál egy leletre. A per felépítését vizsgáltam – mint egy hagymát próbáltam rétegekre szedni, s mindenkinek, azaz az áldozat, a bíróság, valamint a tanú szemszögéből is megvizsgálni az ügyet.
Az előbb említett két könyvvel, talán nem szemtelenség, de fiatalként elég jó nevet szereztem a szakmában. Közben elkezdtem az ELTÉ-n a levéltár szakot, s a munkahelyen is haladtam: főosztályvezető-helyettes lettem a BFL-ben.
Hogyan került a BFL-ből a Magyar Országos Levéltárba?
2003 nyarán jött a váltás, amikor csörgött a munkahelyi telefonom és Gecsényi Lajos, az akkori Magyar Országos Levéltár főigazgatója keresett, aki a levéltár szakon tanított, onnan is ismertem. Főosztályvezetőnek hívott a 1945 utáni kormányszervek főosztályára. Ide, illetve az ÁBTL-be jártam a legtöbbet kutatni, tehát örömmel fogadtam el az ajánlatot. Nem sokkal később, 2004-ben megpályáztam a főigazgató-helyettesi pozíciót, melyet meg is nyertem. Ez egy szép, munkás időszak volt – egyesítettük az 1945 utáni politikai kormányszervek és a pártiratok főosztályait, az elektronikus iratok problémájával kellett foglalkozni, fel kellett építeni a Gyűjtőterületi Főosztályt az Országos Levéltáron belül. 2010-ig dolgoztam ebben a pozícióban, úgy gondolom sok sikert könyvelhettünk el ezalatt az időszak alatt.
Ezzel párhuzamosan több kötetem is megjelent, például 2005-ben a Vatikán és a Magyar Népköztársaság kapcsolatairól. Ekkoriban hozott össze a Jóisten Hanák Gáborral, az OSZK Történeti Interjúk Tárának vezetőjével, akitől megtanultam, hogy egy modern korral foglalkozó történésznek több forrásból kell dolgozni. Ő irányította rá a figyelmemet az audiovizuális anyagokra. Nem elég tehát csak írott dokumentumokra támaszkodni, hanem a fotókat, hanganyagokat, multimédiás anyagokat, oral historyt is használni kell. Minél több segédeszköz áll rendelkezésünkre, annál teljesebb képet kapunk. Mint egy puzzle: rakosgatjuk a darabokat a megfelelő helyre. Lehet, hogy csak 90%-ban lesz kész, de az összkép már megvan, felismerjük belőle a teljes képet.
Nagyon nagy sikernek könyvelem el például a Nagy Imre-per virtuális egyesítését. Rainer M. János a IX. rendű vádlott, Szilágy József-per anyagát nem tudta használni, mert nem tudta hol van. Kiderült, hogy nincs is meg, mert kidobták. Viszont a hanganyag megvan! Ebből pedig teljesen új információk kerültek napvilágra. Három levéltárból jött össze a 27 ezer digitalizált oldal.
A különböző anyagok összeillesztésével jön létre a „hurrá-élmény”, azaz amikor olvasod, hogy: „vádlott üljön le!”, a hanganyagban pedig hallod, hogy Vida Ferenc veri az asztalt, s üvölti, hogy „üljön le!!!” Nem mindegy.
Van esetleg ars poeticája a munkát illetően?
Nem tudok mondani. A munkában hiszek. Kreatív embernek tartom magam, nem csak a levéltárban, hanem otthon is. Tíz-tizenöt tervem van egyszerre, lehet, hogy egy részük nem jó, lehet, hogy nyolc fut, és ebből csak kettő valósul meg, de ehhez kellett talán tizenkét ötlet. A folyamatos építkezésben hiszek. Életemben nem unatkoztam. Az a legrosszabb, ha az ember unatkozik. De ez nem ars poetica, ez egyszerűen talán csak alkat kérdése.
A 2010-től kezdődő éveket a Collegium Hungaricum vezetőjeként töltötte.
2010 augusztusában a Bakonyban nyaraltam a családommal. Este láttam a telefonomon, hogy Hatos Pál keresett, a Balassi Intézet kormánybiztosa. Sejtettem, hogy ez talán állásajánlat lesz! Másnap reggel visszahívtam… Az ő meghívására kerültem a Bécsi Magyar Történeti Intézet élére, ami egy nagy lehetőség volt, hiszen egy nagy múltú intézmény vezetéséről volt szó, amiben láttam fantáziát. Az 1948-ban feloszlatott tudományos intézetet 2001-ben alapították újjá, ahol szerintem nagyon sikeres négy évem volt, s a gyerekeimnek is jó lehetőség volt nyelvet tanulni.
Véleményem szerint egy tudományos intézet akkor tudományos, ha vannak kiadványai. Ezt az elvet követve, amíg kint voltam, 14 kötetet adtunk ki. Ebből mindössze hármat finanszírozott a magyar állam. Az elsődleges szempont az volt, hogy magyar témákat mutassunk be német nyelven. Hiszen sokan vannak, akiket érdekelnek ezek a témák német nyelvterületen, de csak ezért nem tanulnak meg magyarul.
Fazekas Istvánnal, a Bécsi Magyar Levéltári Kirendeltség vezetőjével felkerestük Thomas Winkelbauert, a híres koraújkorászt, az Osztrák Történeti Intézet igazgatóját. Öt magyar és öt osztrák diákot hoztunk össze egy tudományos találkozó keretén belül a CH-ban. Ez annyira jól sikerült, hogy még négy másik ilyen alkalom következett, egyre több résztvevővel: Zwettlben, Ausztria legrégibb ciszterci apátságában, majd Piliscsabán a Pázmányon, Salzburgban és Grazban. Az első két rendezvény anyaga kötetben is ki lett adva. A résztvevő fiatalok számára ez egy rangos tudományos találkozó volt, nem akármilyen nemzetközi elismertségnek örvendő történészek nevével fémjelezve, egyben kapcsolati tőke, nemzetközi publikációs lehetőséggel. Erre a munkára nagyon büszke vagyok, amit inkább szolgálatnak tekintettem.
Ezen kívül számos kulturális eseményt szerveztünk. A Stephansdomban október 23-i megemlékezést, fáklyás felvonulást, továbbá színházfesztivált amatőr színházakkal, kiállításokat a Kunsthistorisches Museummal együtt, nemzetközi konferenciákat, egyszóval termékeny időszak volt. Rengeteg mindenben ki tudtam magamat próbálni – másban is, nem csak történettudományban.
Aktakaland 
“Aktakalandorok: Interjú Szabó Csabával, az MNL új főigazgatójával I.” bejegyzéshez 2 hozzászólás