1948-tól felerősödtek a sajtó támadásai a pesti szórakoztatóipar ellen. Mi állhatott ennek hátterében, hol lehet erre vonatkozóan forrásokat találni? Mikor volt a cirkusz és a varieté fénykora hazánkban? Kinek volt nagyobb esélye egy varietéműsorban fellépni a rettegett ötvenes években: egy traktoroslánynak vagy egy szexbombának? Mihez kezd magával egy magyar történész-bohóc Kuvaitban?
Interjúnkban egy olyan levéltári kutatóval beszélgetünk, aki nem csak a régmúlt idők dokumentumai között ismeri ki magát, de a nagyérdemű megnevettetéséhez is konyít.
♦
Hogyan mutatkoznál be? Molnár Dániel történész, esetleg Molnár Dániel bohóc? Vagy mindkettő?
Általában igény szerint definiálom magam, attól függően, ki érdeklődik. Ily módon nektek „Molnár Dániel, levéltári kutató”, de más ismerősöm meg úgy ismer, mint „Molnár Dániel, az a mókás pofa”, más meg mint „Molnár Dániel, aki jól főz”. De talán a főzés megy a legkevésbé.
Miért ezt a két szakmát (történész, bohóc) választottad?
Nem választottam. Ez egy olyan romantikus képzet, szakmát választani, kiterítenek egy pakli kártyát, és húzzál egyet! Így alakult, folyamatosan kiderült mihez értek, mihez nem, én csak azt csináltam, csinálom, csinálnám, amit szeretek.
Tudsz bűvészkedni? Nem tudnál egy rózsát elővenni a fülem mögül?
Az tök sablon lenne. Sok ilyet tanultam, de a jó bűvész és a jó előadó ritkán fedi egymást; én a jó előadó voltam. Egyébként a hagyományos szmokingos szalonbűvészet egyszerűen értelmezhetetlen ma már, mint színpadi produkció. Más kor, más közönségigény terméke volt.
Most doktorizol. Párhuzamosan csinálod a két szakmát?
2011-ben kezdtem a doktorit, és ez elméleti munkásság mellett – bár szerettem volna – nem maradt elég időm a gyakorlatra. Most azonban befejezem, és végre tisztességesen visszatérek hozzá. Van egy fiókom „Nincsidőmrá Szkeccsek” felirattal, kinyitom.
A színháztörténet, előadó-művészet szeretete honnan jött?
Nem családi hagyomány. Kilencéves voltam, amikor húgomat szüleim beíratták egy tánciskolába. Lányok voltak a csoportban, de fiúk nem. Kellett egy fiú. Rám néztek és azt mondták: „Jé, ott egy fiú! Gyere!” És én mentem. Évekkel később már bohócként vizsgáztunk húgommal együtt az Artistaképzőben. Ellentétes figurák vagyunk, naná, hogy civilben is matematikus lett.
Emlékezetes munkát tudsz mondani korábbról?
2007–2008 között a Perzsa-öböl csücskében a Kuwait Little Theatre-ben dolgoztam. Egy amerikai produkciós színházról beszélünk, melyet a kuvaitiak tartottak fent, főleg reprezentációs célokból. Messze nem Broadway, de ugyanúgy megvolt a társulati fúrások gyönyöre. Volt egy egész jó magánszámom, no és persze tánc és ének minden mennyiségben, utóbbi mérsékelten rosszul. Azt szoktam mondani, az igazgatóságok a hangomat főleg tűzvész, árvíz, földrengés esetére tartogatják, ha sürgősen evakuálni kell a helyiséget. Kórusban ez nyilván más, mert ott van szinkrontátogó-szólam. De megint csak hülyülök.
Térjünk vissza kicsit a tudományos pályafutásodhoz. Miért döntöttél amellett, hogy elkezded a doktorit?
Az egyetemen harmadévben találkoztam Heltai Gyöngyivel az Atelier Tanszékről. Színháztörténeti szemináriumot tartott az ún. pesti Broadwayről, én meg rögtön otthon éreztem magam az óráján. Az ő témavezetésével készült el a cirkusztörténet egy szeletét feldolgozó szakdolgozatom, és megint csak ő bátorított, hogy érdemes ezzel tovább foglalkozni, magamtól biztos nem mertem volna belevágni.
Mi a doktori disszertációd témája?
A revű és varietészféra átalakulása Európában a háború után, és a szocialista revű kísérletei Magyarországon. Összehasonlító kontextusban vizsgálom a korszak elsősorban párizsi előadásaival, de kitekintek Berlinre és Varsóra is, ahol az eltérő ideológiai-politikai kontextusban teljesen máshogy alakult a műfaj. A változások kimutatásához természetesen a háború előtti szférát is vizsgálnom kell. Minden előadásomat azzal a kérdéssel kezdem, mindenki tudja, mi a varieté? Mivel ma már nem külön esemény, hanem gyakorlatilag integrálódott a mindennapokba, illetve a közvetített médiába, el is szoktam mondani. Egy szórakoztató vegyesműsor, melyben van zene-, ének-, táncszámok, artistaprodukciók, attrakciók, kabaréjelenet, paródia, tulajdonképpen bármi. Alapvetően nagyvárosban intézményesült kozmopolita műfaj, (Magyarországon Pest mellett Szegeden és Debrecenben is vannak nyomai) aminek az eredete igen egyszerű: a szórakoztatóipar elsősorban élőben létezett. Nem volt sem TV, sem internet, ha valaki látni és hallani szerette volna az aktuális slágereket, komikusokat, magyar és külföldi hírességeket, táncokat, el kellett menni a varietészínházba, vagy a mulatóba, ami teret adott ezeknek.
Mikor terjedt el a varieté Magyarországon?
Látványosságokat, számokat felvonultató vegyesműsorok természetesen mindenütt megjelentek, ahol az emberek szórakozni akartak. Ennek intézményesült változata, azaz a színházi és mulatóvilág kialakulása a XIX. század második felére tehető – legalábbis azon része, amelyek a fénykorhoz köthető mulatóideál csíráinak tekinthetők. A két leghíresebb mulató, a párizsi Folies Bergère 1869-ben, a Moulin Rouge 1889-ben jött létre. Budapest a millenniumi ünnepségek idején már nagyon izgalmas éjszakai élettel, és színes szórakoztatóipari palettával rendelkezett, a Somossy Orfeumban is már két éve lehetett pikáns nótákat hallgatni.
Milyen forrásokat találtál itthon és külföldön?
Nyugat-Európában ezek a színházak megmaradtak magántulajdonban, így közgyűjteményi iratanyaguk jóformán nincs. Magáncégek iratanyagát, még ha egy 126 éves cégről is van szó, mint a Moulin esetében, nem adják ki. A történeti munkákat így elsősorban a cégek sajtósai írják, mindenképp egy belső ember. Ezek azonban legfeljebb a memoárokként kezelhetők, semmint elemző intézmény- vagy műfajtörténetként. Mivel a nagyközönség számára íródnak, és főleg reprezentációs célokból, sok dolog megszépül bennük. Az, hogy az egyik műsor sztárja váratlanul öngyilkosságot követett el, legfeljebb úgy van megfogalmazva, hogy „egyszer csak eltűnt köreinkből”, de leginkább nincs megfogalmazva. A bulvárlapoknak azonban ez nem okozott gondot, sőt. Pesten viszont az 1949-es kollektivizálás miatt az időszak szórakoztatóiparának intézményi iratanyaga zömmel a levéltárban landolt, és kutatható.
(Berlinben a Landesarchiv őrzi az államosított Friedrichstadt-Palast iratanyagát, azonban az még mindig nem rendezett.) Ez azonban nem elegendő, mind Magyarországon, mind külföld esetében megkerülhetetlenek a rajongók és volt munkatársak magángyűjteményei, illetve az oral history, hiszen szerencsére még élnek páran a korabeli művészek közül.
Mi jellemezte a színházak államosítását?
1948-tól felerősödtek a sajtó támadásai a pesti szórakoztatóipar ellen. A magyar színházi szféra utolsó magánszínházi bemutatóját 1949. október 3-án tartották, ez a Royal Revű Varieté Anna Bál c. revűje volt. Azonban a szórakoztatóipar esetében nem államosítás történt, hanem községesítés. Ez azt jelenti, hogy nem váltak minisztériumi fennhatóságú állami fenntartású intézményekké, mint pl. az Operettszínház, hanem fővárosi tulajdonba kerültek, és a Fővárosi Tanács Népművelési Ügyosztálya gyakorolta felettük a közvetlen ellenőrzést.
Mire összpontosítasz a kutatás során?
Elsősorban a műsorpolitikára, hadd mondjak egy példát. A görlök, azaz a tánckarban elméletileg egyszerre emelt lábak tulajdonosainak kiválasztási szempontjaira nagy hatással volt az aktuális nőideál. Csakhogy ’49 után már nem a Déry Sári ihlette szexbomba, hanem Mancika, a traktoros lány lett a hivatalos ikon. Azt kutatom, volt-e ilyen alkalmazkodás, azaz a hagyományos gyakorlatformák, és az új politikai-ideológiai elvárások hol ütköztek, és ez az új szocialista revű milyen kapcsolatban maradt a korábban szinte folyamatosan mintaadó külföldi, elsősorban párizsi szférával.
Milyen anyagot kutattál a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában?
A Népművelési Minisztérium iratanyagát, a VKM Művészeti és szabadművelődési osztályának anyagát; az MDP pártiratokat sem lehet megkerülni. 1949 előtt, mivel a szféra rendészeti, és nem kulturális kérdésként volt kezelve, a belügyi anyagokat kellene vizsgálni, de azok zömmel megsemmisültek.
Kik támogatták, kik akadályozták a cirkuszokat? Mikor kezdődött a hanyatlás?
Az ötvenes években a cirkusz és a varieté egyik utolsó fénykorát élte, filmen is nagyon népszerű volt. Nem csak a szocialista táborban országonként kötelező cirkuszfilmekre kell gondolni, Fellini 4 éven belül két ilyen tematikájú filmet is forgatott, a Luci del varietàt 1950-ben, és a La stradat 1954-ben. A műsorok átpolitizáltságának ellenére is népszerű maradt, a korszakban a Fővárosi Nagycirkusznak hatalmas bevétele, és viszonylag kevés kiadása volt. Közben bámulatos, hogy korábban hány magántulajdonban lévő vándorcirkusz működött sikeres vállalkozásként, és ehhez képest az államosított vándorcirkuszok a központilag kijelölt műsorral, és útvonallal micsoda veszteséget tudtak termelni. Azt gondolom, a hagyományos cirkusz hanyatlásában nem a politika, vagy valamiféle ideológia játszotta volna a főszerepet, hanem a népszerű indokló szókapcsolattal fogalmazva: a tartalomfogyasztási szokások megváltozása. Mióta van TV, nem kell kimennem a lakásból ahhoz, hogy olyat lássak, amilyet még sosem. Sőt, lakás sem kell, elég egy mobiltelefon. És akkor még nem beszéltünk a közízlés változásairól, valamint arról, hogy az internetnek köszönhetően mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb szórakozást, az általa leginkább kedvelt humort, stb. Erre a kihívásra adott válasz volt az újcirkusz megjelenése, átértelmezve egy másfajta közönség másfajta igényei számára.
Csak olyan darabokat adtak elő, ami dicsőítette a rendszert?
A sztálinista berendezkedés nyomán minden színi tevékenység elsősorban a propaganda szócsöve lett, legyen az prózai színház, vagy egy kötéltáncos szám. Ez azonban nem lehetett teljesen homogén, az ellenőrzési nehézségekből fakadóan nehéz volt követni, hol játszanak szvinget, és azt jó, vagy rossz példaként állítják a néző elé. De ha azt mondták rá, hogy rossz példa, akkor is, a nóta el volt játszva. Közkeletű tévedés azonban, hogy a Rákosi-korszak vezetői személyesen néztek volna meg egy előadást cirkuszban, vagy varietében. De meghívóik a premierre megvannak a levéltárban.
Szöveg: Török Ádám
Aktakaland 